arabelle || 100%

A levegő fülledt, szinte tapintani lehet a feszültséget, ami csak úgy szórja szikráit a levegőben mindenfelé, felvillanyozva mindenkit, és minden kis érzést. Csak úgy tüzel a levegő, ahogy a vágy keveredik a tömény szex illatával, minden érzékemet kitöltve. Rég voltam utoljára bordélyházban, sőt talán eddig talán kétszer néztem be egy ilyen helyre, de  valahogy űzött a vágy, hogy ilyen helyen is kipróbáljam magam, és élvezhessem az ilyen hely adta örömöket. A legcsodálatosabb ebben, hogy tudom, nem csak kiéhezett ittas emberek járnak errefelé. Régen még olyanokat voltak, tisztán emlékszem, hogy pár száz éve még az mehetett be aki akart, ha tudott fizetni, és nekünk nőknek semmi választásunk nem volt, el kellett fogadni, hogy igen, akkor most megadjuk magunkat, mert a férfi szava szent. Sosem volt ez így, persze vannak felettünk álló férfiak, de nők is, csak ezt senki sem hiszi el, mindenki hagyja, hogy az agyát irányítsák, hogy megmondják milyen lehet és milyen nem. A mai napig szeretnek minket behelyezni egy olyan sémába, amit felettünk állók alkotnak, de az biztos, hogy az én helyzetemben erről szó sincs. Azért vagyok itt ezen a helyen, mert vágyom erre, és megakarom ismerni ezt a fajta életet is, ha már eleget tanultam eddigi életemben, na meg tapasztaltam is.
Egy tekintet megragadja az enyémet. Engem néz, tekintete csak úgy bizsergeti bőrömet felpezsdíti véremet, érzem, ahogy száguldozik ereimben, életet lehelve minden kis testrészembe a lábujjaimtól kezdve az utolsó hajszálam végéig. Éles sóhajjal engedem ki az eddig bent tartott levegőt, majd könnyed léptekkel indulok meg az égető tekintet irányába, ami még most is vonz, mint valami mágnes és a fejemet adnám rá, hogy ő nem egy gyenge kis ember. Biztos, hogy nem, már csak ki kell derítenem minden mást míg el nem jutunk a végpontig, ahol szépen elválnak útjaink.
Nem kell sokat játszanom neki magamat, kuncogni, mint valami könnyen kapható utcalány, amilyen itt mindenki, pedig nem vagyok az. Egy rossz mozdulatot tesz és vége van mindennek, nem csak az aktusnak, hanem neki is. De mégis elvonulok vele, hátra, ahol senki sincs, csak mi ketten, és elborult tekintettel, homályosan érzékelem, teste közelségét, érintése gyengédségét. Legalábbis egy darabig, mert ez a gyengédség nem tart sokáig. Minden mozdulat pillanatok alatt válik egyre hevesebbé, ajkaimat harapja, majd nyakamat, érzem, hogy a vér lassan buggyan ki, majd folyik végig a nyakamon. A szenvedély csak úgy áramlik belőlünk, de aztán megjelenik egy másik páros, a vámpír pedig, aki addig a vérem kóstolgatta szinte elrohan, bennem pedig csak elegyedik a vágy és a hiányérzet, de ezt többet nem hagyom.
- Gyerünk lányok, piramis alakba fel! - kiállt fel hangosan az egyik lány, aki mindenki előtt áll és osztogatja az instrukciókat, amikkel irányítja a többieket, akik persze minden ellenkezés nélkül meg is teszik ezt. Sosem értettem, hogy mi a jó ebben, hogy egymás izzadt testét emelgetik, meg rázzák a feneküket a közönségnek, akik ezt még hatalmas tapsviharral is ünnepelik. Mondjuk nem is nekem kell értenem és szeretnem, hiszen csak azért jöttem, hogy magammal vigyem azt a szőkeséget, aki a piramis egyik oldalát tartja. Szinte a megtestesült gonosz az a lány, de mégis évek óta ő a legjobb játszópartnerem, de ki is élvezi, hogy mennyire fiatalnak néz ki. Ő az a fajta démon, amilyennek elképzelik őket, csak gondolkodásmódja tér el egy kicsit a többiekétől, hiszen nagyon gyerekesen fogja fel az életet. Neki egy ember élet semmi, olyan, mintha csak egy hangyát taposna el valaki, jelentéktelen és haszontalan, csak egy homokszem a nagy sivatagban.
Ezt most is bizonyítja, mert amint meglát engem kimozdul a piramis alól, így az egész borul, látom, ahogy az emberek kétségbeesetten kalimpálnak segítséget várva, de senki sem nyúl értük, senki sem segít rajtuk utolsó sikolyuk betölti a levegőt, és még sokáig visszhangzik a fejem, csontjuk halk, de mégis észlelhető reccsenésével együtt. Zene füleimnek, karomon a szőr feláll, de tudom, hogy most már nem élek a szenvedés hangjaival, már rég nem, megkomolyodtam, ez pedig már így marad.
- Olyan jól cseng, nem igaz? - kérdezi a szőke lány, vörös ajkai hatalmas mosolyra húzódva engedik el ezeket a szavakat. Mindig is csodáltam szépségét és kegyetlenségét, hogyha korábban vele találkozom, és nem azzal a másikkal, lehet még most is olyan lennék, mint ő, és sokkal többet szórakozhatnánk együtt, a műfüvet beszínező vörös vértócsákat figyelve, és még talán abban hemperegve élveznénk ki azt, amit a másik tud nyújtani. Talán. Én inkább most valami komolyabb dologban szeretnék részt venni, Amszterdamban meg is találtam, már csak azt kellene valahogy elmondanom ennek a szépségnek, hogy magára hagyom. Remélem nem úgy végzem, mint szegény pomponlányok.