Callisto Melia

Utálok itt lenni, és nem is tudok másra gondolni, csak arra, hogy mennyire rühellem, hogy itt kell lennem. Utálom a folyosókat, amiken végigvezetnek, és a szobámba kísérnek, mert igen, én nekem szükségem van a kíséretre, mert nem megyek magamtól. Miért is mennék, ha csak lökdösődést kapok? Ha valaki azt mondja illedelmesen és kedvesen, hogy menjek a szobámba megyek is, de így. Egy normális szót nem hallottam tőlük, egyesek legalább arra képesek, de megszokhattam volna, hogy csoda, ha nem a vállukra csapnak csak és visznek a szobámba. Szoba, huh? Van egy ágy, meg egy-két dolog, ami olyan nagyon szükséges, de olyan nem lehet, hogyha kiakarok menni azonnal kimehetek, vagy éppen fordítva. Ha én egész nap a szobámban akarok lenni nem hagyják, biztosan kirángatnak, pedig rosszat nem teszek.  Annyival jobb volt régen, amikor nem pattant ki senki agyából egy ilyen idióta hely, ilyen idiótaságokkal együtt. Szabad voltam, és imádtam az életemet, nem mai vagyok, de ez azért mégis csak más, mint ami akkor volt.
Bemegyek a szobámba, és leülök a kopott matracra. Annyival jobb életem volt régen, de nem, nekem itt kell rohadnom ezen az undorító helyen.
Majd' száz éve élek ezen a bolygón, bár ha lenne rá esély lehet már nem itt lennék, de nincs, így nem tudok mást tenni, csak elviselni azt amit kapok. De elfogadni nem fogom. Ez már biztos. Nem fogok itt lenni, amíg a dokik meg nem ölnek, vagy meg nem halok valami más úton-módon. El kell innen tűnnöm amilyen gyorsan lehet, mégsem tettem még ez ügyben semmit sem. Magam sem értem, hogy miért nem próbálkoztam, de azzal nyugtatom magam, hogy ez azért van mert a tervem része. Ez nem igaz, egyszerűen csak még nem tudtam rájönni, hogy lehetne megoldani a legkisebb veszteséggel a dolgot. Nem akarok én itt mészárszéket rendezni, azért, mert nem bírok bezárva élni. Lehet van egy kisebb klausztrofóbiám is, főleg emiatt a kis szoba miatt, nem tudom. Már attól rosszul voltam, ha ébren túl sok időt kellett idebent töltenem, de mondjuk mit vártam, amikor már elég öreg voltam ahhoz is, hogy teljes valómban lehessek. Sosem használtam ki, hogy hatalmas lény vagyok, egy kis testbe zárva, de most szívesebben lettem volna csak a testembe zárva, mint ebbe az épületbe.
Tom bejön, vagyis az ajtóban megáll, mikor már elmentek akik "kedvesen" elkísértek engem a szobámhoz, de csak sóhajtva ingatja a fejét, mintha én valami nagyon rosszat tettem volna, pedig egy ideje nagyon jó voltam. Nem ellenkeztem senkivel sem, nem ütöttem meg orvost, vagy haraptam meg az ápolókat. Rendes voltam amennyire tőlem tellett.
- Most mi az? Nagyon jó voltam, jöttem magamtól, és nyugtatók nélkül - nem értem miért olyan rosszalló a tekintete, amikor nem csináltam jelenleg rosszat. De ő továbbra is csak a fejét rázza, ahogy bentebb lép. - Most mi az? Mi a bajod? - ő volt eddig az egyetlen ápoló aki kedves volt velem, a többi soha, ezért nem is tetszik, ahogy rám néz.
- Annyira jó voltál, hogy máshova fogsz kerülni, és ide egy nehezebb eset fog kerülni - a szavait először nem fogta fel az agyam, nem akartam elhinni amit mond. Hiszen, ha innen elkerülök, ő a nehezebb esetet kapja, én meg valaki mást. - Nem mondasz semmit? - a kérdése visszhangzott a fejemben, és én csak ingattam azt, hogy a kérdést kiűzzem, és egyben válaszoljak is neki. Nem hiszem el... Ezek után már csak azért is el fogok szökni, itt hagyom ezt a fertőt, és vissza sem nézek soha többet.