iason & lieke || tgif

Ha békére vágytam, akkor azt sose a testvéreim mellett kerestem. Egyrészt mert ők túlságosan elvannak a saját bajaikkal és mindig alábecsülnek, mert ugye én vagyok a legkisebb és ezáltal okvetlen nekem kell a gyengének is lenni. De nem. Nem vagyok gyönge. Már elég nagy vagyok ahhoz, hogy elkezdjek harcolni velük azért a bizonyos elismerésért. Amit megérdemelnék. Tényleg. Csak az a gond, hogy ez a kisebb testvérek átka. Hogy a nagyobbak mindig lenézik őket vagy éppenséggel féltékenyek rájuk azért mert a szüleik jobban szeretik s, több mindent megadnak nekik. Ez persze csak az ők képzeletükben van így. Mert én nem látom, hogy a szüleink különbséget tennének közöttünk. Most kivételesen nem hazudtam nekik, hogy az egyik barátomat korrepetálom. Túl bénán hangzana, meg a végén még olyasmit feltételeznének, hogy elkezdtem komolyabban is tanulni. Csak a megfigyeléseimre alapozok. Ez minden. Ezt nekik is tudniuk kéne. Hiszen… Ők tanulnak is, nem az emlékezetükre hagyatkoztak, mint én és ezt nap, mint nap az orrom alá dörgölik. Tehát most direkt hergelem őket és tényleg elmondom, hogy Lieke-vel fogok találkozni. Azt persze nem kötöttem az orrukra, hogy Lieke-vel csak barátok vagyunk és tényleg jól megértjük egymást s, ne kezdjenek el semmiről se filozofálni. Direkt tettem úgy, mintha valóban többet jelentene ez a találkozás a lánnyal, mint eddig bárki mással.
Igazából többet is jelent. Mert ő nem röhög ki, ha netán elszólom magam és megemlítem milyen szárnyas károgó dögök a testvéreim. Szerintem az köt össze minket, hogy alábecsülnek mindkettőnket. Őt a szülei, engem a fivéreim. Így nem volt nehéz megtalálni vele a közös hangot. Ő meg persze, hogy örökbefogadott és azóta elválaszthatatlan házi kedvence vagyok aki ott gubbaszt az ablaka alatt és figyeli ha esetleg bajba lenne.
Na jó nem, azért ennyire nem rémes a helyzetünk, sose lennék a házi kedvence és nem is gubbasztok az ablaka alatt. Nem érek rá. Vagyis rá érnék, csak… Csak nincs efféle perverzióm. Minek leskelődjek? Utána? Pont utána?
Persze szépnek szép, ehhez semmi kétségem nem férhet. Mert azért nekem is van szemem, nem vagyok vak, csak nem vonzódom hozzá. Meg úgy őszintén szólva… Senkihez. Arra meg gondolni sem merek, hogy eddig hány síros szemű kislány haladt el mellettem, amikor valami olyasmit közöltem, nem vagyok beléjük szerelmes. Persze más szóval. De ugyanolyan nagy hatással, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy rondák. Egyikük sem volt az. Csak másokkal ellentétben én a saját boldogságomat is előnyben részesítem és akkor teszek valamit ha azt teljesen komolyan gondolom. Eddig még nem volt ilyesmire példa. Nem találtam meg azt a bizonyos Nagy Őt. Bizonyára nem született meg vagy a szokásos dolgok amit ilyenkor a lányok szoktak mondani egymásnak, annak érdekében, hogy vigasztalják egymást.
Lieke más volt. Őt imádtam, olyan volt mintha a soha meg nem kapott lánytestvér lenne a családunkban, vagyis csak számomra. Hivatalosan ugyanis nem mutattam be még a testvéreimnek. Talán nem is fogom. Szétszednék őt a kérdéseikkel. Amitől bevallom én érezném magam kényelmetlenül, nemhogy ő.
Visszatérve rá, siettem. Hogy időben odaérjek és ne a szokásos szöveget halljam tőle, hogy megint pontatlan vagyok. Persze ez sose bánt, tudom, hogy akármennyire is igyekezzek ő valahogy mindig megelőz és boldogan mosolyogva üdvözöl. Akárcsak most.
– Neked is hasonlóan varázslatos estét Lieke! – köszönök én is és nem félek a viszonzott puszik mellé még egy ölelést is megengedni magunknak. Most mégis mire számított? Iszonyatosan régen nem találkoztunk. Ezzel csak azt próbálom a tudtára adni, hogy tényleg hiányzott. Míg ő beszéddel addig én tettekkel közlöm vele a tényeket.
– Még élek, de van egy pár dolog amit el kell mondanom neked. De idekint… Idekint nem lehet. – próbálok halványan elmosolyodni, mintha valami állami titkot akarnék közölni vele, holott nem. Csak azt mennyire szerencsétlen vagyok. De az meg nem is olyan nagy titok.
Szeretem ha beszél. Addig ugyanis nem tűnik fel, hogy mennyire szeretek hallgatni és csak figyelni a szavaira. Persze sose hagynám, hogy monológ legyen a beszélgetése. Erre valóak a barátok. Hogy megértsék egymást és közbe szóljanak.
– Ne aggódj ilyesmin. Te így vagy jó ahogy vagy. – tényleg, ő talán nem látja, nem érzi ezt. De ez az igazság.
– Oh egészségedre! – koccintok. Valójában alig nyúltam még hozzá a sörhöz amit ő rendelt így elsőre kettőnknek. A megfigyelés rabja vagyok, mi tagadás.
– Veled amúgy minden rendben? – jut végül eszembe, hogy mennyire udvariatlan voltam és nem kérdeztem vissza, hogy mi van vele. De persze tudom, hogy ő kérdés nélkül is elmondta volna, ám így tényleg azt mutatom, hogy érdekel és nem csak kényszerből hallgatom végig a mondanivalóit mindig. Erről ugyanis szó sincs.

Nem mindenki lehet tökéletes. Nem mindenki születik zseninek. Nem mindenki elég erős arra, hogy elvégezzen egy bizonyos feladatot, ami fizikai erőfeszítést vesz, vagy inkább venne igénybe. Nem mindenki olyan, mint mi. Nem mindenki lehet a természetfeletti kategória büszke tagja, de halandóként még bármi lehet belőle. Őszintén egyszer még az is átfutott a gondolataimon, hogy esetleg… Nem. Teleholdkor igyekszek mindenkit elkerülni olyan messzire amennyire csak tudok. Bezárkózom a pincébe, legrosszabb esetben összetörök valamit amit nem kéne és így mindenki meg van óvva a rossz szándékú ösztönömtől, aki teremteni vágyna. Ám azt meg még én is tudom, hogy nem vagyok elég felkészült erre. A testvéreim ugyanis szükségtelennek érzik, hogy be zárkózzanak. Bezzeg én. Ez is csak ellenem szól. De teszek rá.
Őrülök, hogy egy jó kicsit sikerült elszabadulni otthonról és szokás szerint kirúgni a hámból vagy az én esetemben kalitkából kirepülni. Az otthoni befásultság sem valami jó. Az embereknek társaságra van szükségük. Nekem meg csak ez kell, egyedül nem hiszem, hogy elkezdenék bóklászni csak úgy. Vagy kiábrándításként iszogatni magányosan. De Lieke-vel ez már más. Teljesen más. Az emberek normálisnak gondolnak, nem válok szokatlanná, ha teljesen társaság mentesen rosszba keverném saját magam. Az embereknek feltűnne és azt hinnék, hogy csúnyán eltérek a szokásostól. Bár mondjuk ez olyan szempontból igaz, hogy egy kezemen meg tudom számolni hány barátnőm volt eddig. Mármint olyan, akivel hivatalosan is egy pár voltunk. Ez is csak addig tartott amíg rá nem ébredtem, hogy ez nem mehet így. Igazi érzések és érzelmek nélkül nem. Azt hiszem azóta mindenkit aki nem tetszik vagy látom, hogy nem illünk össze szépen elutasítok. Ez meg jobb annál, mintha hitegetnék valakit, csak ugye ezt első sorban senki sem veszi figyelembe. Senki.
– Szerelmes belém valaki, nem lenne baj az illetővel csak annyi, hogy nekem mostanában valahogy nincs elég szívem az ilyesmihez. Ezt meg nem igazán tudom hogyan értessem meg azzal a személlyel. Mert megbántani se szeretném, túlságosan hozzám nőt, de nem akarok tőle semmit. – a legfontosabb részt persze kihagytam. Hogy nem lányról van itt éppen szó, hanem a mostanában sokat emlegetett Theo-ról.
– Ez nagyon kedves tőled. – vigyorodom el, majd én is iszom a poharamból. Persze csöppet sem olyan mohóan mint ő. Ráérősen kortyolgatok. Úgy se száll egyhamar a fejembe. Sajnos.
– Őszintén szólva… – egy pillanatra behunyom a szemem, hátha jobban sikerül felidézni kiről lehet szó és Lieke mit mondhatott róla.
– Csak nem terhes lett? – én és a zagyva feltevéseim akkor ha éppen nem igen emlékszem arra melyik Femke-ről lehet szó s, a sok információ közül amit Lieke közölni szokott, most éppenséggel pont melyik talál ide.
– Vagy kiderült, hogy nagyon béna az órán és nem is olyan okos, mint mondja meg mutatja magát? – pletykálok, persze. Én vagyok az élő megtestesítője annak, hogy a férfiak sokkal jobban szeretnek pletykálni mint a nők. De ez még nem bizonyított tény, ám megesett már, hogy mi sokkal közlékenyebbek voltunk akár a téves információval kapcsolatban akár a valódival szemben is.

Minden okkal történik. Biztosan nem véletlenül bízok meg Lieke-ben és olyasmit is elmondok neki vagy legalábbis próbálok, amit másnak nem. Őszintén szólva nem tudom mikor kezdődött el ez a barátság dolog kettőnk között. De olyan, mintha mindig is mellette lettem volna az idők kezdete óta és még egy barát vagy barátnő se tudna minket elválasztani egymástól. Szerintem őket is ráncigálnánk magunkkal egészen addig, amíg a csapat össze nem szokik és meg nem kedvelik egymást. Ők dupla randinak neveznék a dolgot, mi meg simán a képükbe röhögnénk, hogy ugyan dehogy!
Ez persze nagyon messze van, én kétlem, hogy terebélyes családom lenne egyhamar. Így is az van persze, de saját családra gondoltam most.
– Én… Nem tudom. Ennyire nyíltan még azért senki sem közölte velem, hogy szerelmes lenne belém. Persze voltak már olyanok, akik próbálták a jelenlétükkel felvonni a figyelmem, de sose azt a választ kapták amit szerettek volna. Plusz ott van a csenevész családom is, akiknek különböző rossz tulajdonságuk van, amik elviselhetetlenek az ember számára. De ami mindegyikükben közös az az irányítás mánia. Nem fogadják el, ha valami nem aszerint történik amit ők kigondolnak. Ezért se nagyon keverem össze a családomat a barátaim társaságával se. Ott aztán tényleg káosz lenne. – elkezdenének arról mesélni, hogy milyen voltam kisgyerekként. Mi az amit szerettem és most nem szeretek, de magasról tagadtam ezt például az illető előtt s, azt hitte, hogy tényleg lelkes vagyok ha brokkolit ehetek sajttal. De amúgy nem. Valóban nem. Ám mégis megteszem egy vegetáriánusért, mert ilyen javíthatatlan eset vagyok.
– Oké, hagyni fogom a klisés szövegeket. – különben is észre vettem, hogy ez valakinél úgysem működik, sőt szerintem motiválja.
Elnevetem magam a kérdésére. Jó, nem tudtam megállni. Most mit tegyek? Ennyire béna lennék, hogy még egy korsó sört se tudjak csak szépen apránként meginni? Miben is reménykedek? Hogy jobb hatása lesz, ha kis adagokban iszogatok? Dehogy.
– Micsoda? Én? Ugyan! – azzal az erővel gyorsan lehúztam a maradékot.
– Csak tartogatom az erőmet. Hogy akarsz majd haza menni ha részegen kísérlek el? – gesztikulálok a kezemmel, hogy érti-e a lassúságom okát. Persze nem féltem őt. Tudom, hogy haza tud menni a saját lábán is, nincs vele baj. Részegen is simán haza talál. Én bizonyára nem. Inkább ott gubbasztanék egy fán valahol amíg kijózanodok és senkinek se tűnne fel, hogy nem mentem haza időben.
Mindig megesett már olyan, hogy véletlenszerűen gondoltam egyet és másnál aludtam, mert nem akartam haza menni és látni a többieket. Nem szóltam nekik, hogy ne várjanak ilyenkor, meg is lett az eredménye. De nem számított sosem.
– Még rá tudok keresni az ismerőseid között és megnézhetem kiről van szó. Akkor meg lesz egy arc amit névhez is köthetek. Meséld el nyugodtan amit akartál róla. – százwattos vigyort varázsolok az arcomra, mintha így akarnám kihízelegni tőle a sztorit.
– Jöhet! Kérsz mellé tűzet vagy van saját öngyújtód? – hülye kérdés, ha van cigije akkor biztos, hogy öngyújtója is lesz. Csak ugye aki előbb kérdez, mint logikusan gondolkodna, az úgy jár, mint én. De nem számít. Legalább nevet ezen egyet vagy sem. Ezt ő tudja.