Sarah & Lieke - random meeting

Besokalltam. Úgy érzem az egész világ ellenem fordult és most szükségem van egy kis egyedüllétre. Általában ilyenkor nyitok ki egy üveg piát és iszom meg valahol míg az életemen gondolkozom, hogy mit basztam el. Nem tehetek semmiről és mégis ez a sorsom. Szeretném, ha ez máshogy lenne, de sajnos nem tehetek ellene semmit. El kell tűrnöm és egy szép napon majd elmegyek innen. Évek óta gyűjtögetek a nagy szökésre, de még mindig nincs elég megtakarított pénzem ahhoz, hogy elmenjek. Annyira rossz ez így, pedig érzem, hogy a mai napon hivatalosan is betelt a pohár. Nem tudom ezt tovább csinálni és most ha nem is örökre, de legszívesebben pár napra biztosan elhagynám a várost, ha tehetném. Nem szabad elszórnom a pénzem, amit féltve őrizgetek egy dobozban az ágyam alatt. Szerencsére anyám mindig rám bízza a saját hálóm kitakarítását és rendbe rakását, ami kisebb koromban rendkívül idegesített és teherként fogtam fel, de most már inkább tartom ezt áldásnak, mint bármi másnak.
A szüleim nem kérdezték, hogy hová megyek, amikor egy szó nélkül elhagytam a házat. Nem tudom, hogy nem érdekli őket vagy csak szimplán hozzászoktak már az állandó kicsapongásomhoz. Bármelyik is az, különösképpen nem fordítok nagy figyelmet arra, hogy rájöjjek melyik opció a helyes.
Kezdetnek csak céltalanul bolyongtam a városban és mindenféle ruhaboltba bementem, hogy nézelődjek, de ne vegyek semmit. Próbáltam úgy viselkedni, mint a többi velem egyidős átlag lány és mindenféle csinosabbnál csinosabb ruhákat próbáltam fel, ám tíz perc után meguntam. Ez nagyon nem az én világom. Így történt, hogy gondoltam egyet és utam elvezetett egészen az erdőig, ahol most is vagyok éppen. Egy sziklán ücsörögni nem éppen  a világ legbiztonságosabb dolga. Amellett, hogy bármikor lezuhanhatsz még fel is fázhatsz. Elég érdekes pont ezt a két dolgot egymás mellé állítani, de belőlem ez is kitelik.
Már fél órája ücsörgök egy helyben, amikor lépteket hallok és a hang irányába kapom a fejem. Egy alak sziluettjét pillantom meg pár méterre tőlem. Az arcát nem látom, ám a csinos alkata nekem is rögtön szembetűnik.
- Ki áll ott? – kérdezem félhangosan, hiszen elég közel van ahhoz, hogy meghallja.