Michael

Arcomra nem ül ki érzelem, ahogy magam elé tekintek. Körülvesz engem az, mit a halandók világukként érzékelnek és szeretnek. Betontömbök serege, melyek az ég felé nyúlnak, mintha a tégla építmények abban reménykednének, hogy egyszer megérinthetik majd a felettük ragyogó csillagokat. A csillagokat, melyeket most sötét gomolyfelhők takarnak el az emberi szemek elől. A sötét köpönyeg helyenként felszakadozik, de csak pillanatok telnek el azzal, hogy megmutatják az alattuk megbújó éjszakai égboltot.
A szokványos zajok mellett szárnysuhogás hallatszik. Érzékelem a közeledtét… a haragját, és tudom azt is, mit fog tenni. Ahogy ő is tudja, én mit fogok tenni. Mindketten tudtuk, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen lesz. Mert én mindig Atyám oldalán fogok állni, s mint angyala, katonája és végrehajtója, mindig követni fogom a rám kiszabott parancsokat. Jóllehet, egyesek szemében nem vagyok más, mint a démonok rettegett ellensége és végzete, míg mások egyszerűen a parancsnokként hivatkoznak rám. Az arkangyalként, aki a Légiónk vezetője. De a feladataim ezzel nem érnek véget. Igen, végzek a démonokkal, és igen, én vezetem a mennyei seregeket. Ám az emberek nem is tudják, hogy a valós szerepem a rend fenntartása. S a rend nem csupán egykori fivérem teremtményeit, a pokollényeket foglalja magába, de minden egyes lényt, ki megpróbál a rend helyébe káoszt teremteni. Ez alól nincs kivétel. Nem tettem a Teremtés hajnalán, mikor öcsém hátat fordított mindannak, amiért létezünk, és nem teszem most sem. De ez nem jelenti azt, hogy könnyebb lett. Nem mutatok semmiféle érzelmet. Nem mutatok fájdalmat, ahogy kötődést sem. De ez nem jelenti azt, hogy nem is vagyok képes érezni őket. Nem számítanak. Ebben a helyzetben nem.
Az angyal nagy sebességgel közelít, de én nem rezdülök ki nyugalmi állapotomból. Még nem. Továbbra is az épület tetejének szélén állok, magabiztosan taposva a párkányt, csodálva a magaslat nyújtotta kilátást, egészen addig, amíg teljesen a közelembe nem ér. Tökéletes egyensúly és rendkívüli sebesség kombinációjával pördülök meg, az érkező sebességét pedig megrekeszti az, ahogyan teste erőteljes sújtásommal találkozik. Fájdalmas hang hagyja el a torkát, amint a földre zuhan. Fájdalmában hörögve, tehetetlenül próbál feltápászkodni, előbb csonkává vált szárnyára pillant, csak aztán emeli rám a tekintetét. A tekintetet, melyben most mélységes gyűlölet csillan. De én továbbra is rezzenéstelen maradok. Hűvös tekintettel pillantok le rá, ujjaim között még mindig ott tartva rövidkardom markolatát, valósággal fénylő pengéje éppoly hűvösen csillan, mint ahogyan pillantásom esik a bukott angyalra.
- Te tényleg azt hiszed… - arca lassan fintorba torzul, ahogyan engem fürkész. Arcán a lángoló harag és az undor elegye tükröződik. -… tényleg azt hiszed, hogy számít, amit csinálsz, testvér? Nem én vagyok az első. Te pedig nagyon jól tudod, ahogy én is, hogy nem is az utolsó!
Valóságos megvetéssel köpi felém a szavakat. Gyűlöletének és eltévelyedésének tökéletes bizonyítékait. Ezen szavak viszont már mit sem jelentenek. Figyelmemet nem kerüli el, ahogy keze lassan fegyvere felé vándorol. Megtévesztéseit Lucifertől tanulta, nekem pedig volt szerencsém sok formáját megismerni fivérem trükkjeinek. Évek óta vívom már a háborút a sötétség erőivel. Még ha néha onnan is bukkan elő a sötét szolgája, ahol szövetségesre számítanál.
- Nem kell megtenned, Sammandriel. – hangomból nem hallhat ki semmit. Egyszerű tényközlés az csupán, minek hangot adok. Jeges tárgyilagossággal teszem mindezt, mégis valahol mélyen, egy utolsó szikrába kapaszkodva, reménykedem abban, hogy felismeri szavaim mögött azok valódi jelentését. „Ez az utolsó lehetőség.”
De ő csak felnevet. Tébolyult, erőltetett nevetés ez, mely a pillanat töredéke alatt zúzza porrá a bennem maradt reményt, hogy még ép szárnyának emelkedésével elfújhassa maradványait, ahogy nekem lendül. Az ő kezében is csillan az angyalpenge, mely másodpercekkel később elárvultan koppan egyet. A meglebbenő szél tovafújja Sammandriel utolsó nevetésének hangjait.
"Már nem Odafent vagyunk, testvér!" Csendül fejemben Gabriel hangja, szavai hatására arcomon csakis annyi változás látható, hogy izmaim megfeszülnek, ahogy a keserűség elönti bensőmet. Valóban nem a Mennyekben lebegünk már. Csalódást okoztunk. De hiszem,
hogy Atyánk újra felénk fordul majd. Addig is pedig... semmi sem változik.
Maradok a tűz, mely elemészti a gonoszt. A kard, mely lesújt a sötétségre, a harcos, ki nyughatatlan. S örök, mint a fény.
A tündöklő fény.
Maga a mindenség.