The Karma isn't simple

St. Rafael… átkozott egy hely, annyi szent. Minden pontjáról az őrület összetéveszthetetlen jeleibe ütköztem, akárhányszor csak átléptem az intézet kapuját. Összeszorult a gyomrom, ha csak arra gondoltam milyen lehet azok számára a létezés, akiknek minden egyes napjukat ide bezárva kellett tölteniük. Sokszor eltűnődtem már rajta, vajon hogy bír a többi orvos és ápoló - a betegek hozzátartozóiról nem is beszélve - nyugodtak és összeszedettek maradni egy ilyen nyomasztó helyen? Na és a betegek? Ők voltak a legrosszabbak az egészben. Szegény, megháborodott lelkek, akiknek egy része szüntelen vágyott a gyógyulásra, egy másik pedig azt sem tudta magáról, hogy beteg, a maradékot pedig ez az egész nem is érdekelte. Lenyűgözött és elborzasztott egyszerre ezeknek a „bentlakóknak” a látványa...  Én pedig nem akartam mást, csak segíteni rajtuk.
Persze, ápolóként a kezeim meg voltak kötve, nem tehettem túl sok mindent értük azon kívül, hogy mindennap beadagoltam nekik a kellő gyógyszer adagot, tiszta ruhákat és ágyneműt vittem nekik, néha pedig elbeszélgettem velük. A legtöbb beteg ilyenkor mindig szívesen fogadott, azt hiszem, ha tudták, hogy én jövök, úgy hihették tényleg van esélyük a gyógyulásra. Néha bíztattam is őket. Elmondtam nekik, hogy a gyógyszer segít, még ha nem is látványosan, de ez is csak egy lépés volt a gyógyulásuk irányába. Nem tudom, hogy hittek-e ebben vagy sem, de a tekintetüket látva, abban egészen biztos voltam, ha a gyógyszerekben nem is, de bennem hittek. Más betegek pedig éppen hogy rossz karmának tartották a jelenlétemet, ők ellenkeztek és rosszabb esetben csinálták a cirkuszt. Én pedig éppen ettől az egésztől úgy éreztem, hogy kicsit felelős voltam mindnyájukért.  S bárki, bármit mondjon, lehet, hogy lépten-nyomon utánam járt a baj, de a munkámban nagyon is elhivatott voltam. Ezért is igyekeztem a lehető legjobban végezni a dolgomat. Bíztam benne, ha mással nem is, akkor a támogatásommal rásegíthetek az intézetben jelenlévő betegek gyógyulására, ennél többet ugyanis nem tehettem értük.  
A termek ismerős, fertőtlenítő és tisztaságszagú levegője kúszott az orromba, ahogy egyikből a másikba benyitogattam és a bent lévő betegeknek a kellő gyógyszeradagot beadtam. Gyógyszert adagolni, olyan, mint cukorkát osztani kisgyerekek között. Minden beteg várta már, voltak, akik türelmetlenül előre tolakodtak a nekik kijáró adagjukért, s akadtak, akik inkább csendesen a háttérbe szorulva megvárták, míg sorra kerültek. Sosem értettem mi volt ez a nagy felhajtás a betegek között, amikor gyógyszerosztásra került a sor. Néhányan úgy viselkedtek, mint a megvadult állatok és csörtettek előre az adagjukért, megint mások pedig a sarokba húzódtak minél jobban elhúzva azt a pillanatot, mikor le kell nyelniük a bogyókat. S persze, itt is akadtak olyanok, akik egyáltalán nem kívánták a pirulákat és mindent megtettek azért, hogy ne is kelljen őket bevenniük.
Oda sem figyelve, a gondolataimban elmerengve nyitottam be a következő ajtón. Lélekben már felkészültem rá, hogy újabb őrületben forgó szempárokkal találom majd szembe magamat, de nem így történt.
A baj – mint azt említettem, folyton a nyomomban járt – itt is megtalált. Múltam egyik sötét árnya a szoba közepén állt, s villantotta rám torz vigyorát. Őrült fényben izzó szemeit rajtam legeltette, közben ismerős dallamot dúdolgatott. Egy altatódalt, amit egy évekkel ezelőtt még az én fülembe suttogott. Libabőrös lettem ettől a hangtól és megrohamoztak az emlékek. Őrült! – sikoltotta mélyen bennem valami. Eddig is úgy gondoltam, hogy ez az alak őrült, de most, hogy itt áll előttem, mint az elmegyógyintézet egyik betege… már nem voltak kétségeim.
Az izmaim futásra készen megfeszültek és én úgy lőttem ki a teremből, mintha soha ott sem lettem volna. Mögöttem az ajtó zárja a helyére kattant, ezzel egy időben az ajtó mögül nevetés harsant…
Itt volt. Visszajött értem.
Azt hiszem ez az igazi rossz karma...