Benjamin Hick

My heart is a ghost town. Died last night in my dreams.

Amikor felébredt, fehér falak vették körül. Azt hitte, hogy ez a vég, és már egy más síkon pihen. Sokáig azt hitte. Elaludt, abban a hitben, hogy már semmi sem fogja kínozni. Boldog volt.
Aztán, amikor ismét magához tért, fájdalom vette körül. Fájt mindene, hasogatott, mintha ezer apró kis démon szúrta, ütötte volna porcikáit. A feje kába volt, tekintetével vadul keresett bármit, amiből megtudhatta volna, mi a fene folyik körülötte. Aztán tudatáig eljutott a gépies, monoton pittyegés, amely a mellette pihenő gépből származott. Kórházban volt.
Ködös emlékei napokig nem tisztultak, de tudatták vele, hogy mit tett, meddig merészkedett, meddig nyúlt ki akarata. Csalódás. Ő a jobb helyre akart menni, erre visszaráncigálták ebbe a pokolba, és hagyták, hogy csendben szenvedjen tovább.
Azt mondják, csak a gyáva emberek menekülnek a halálba, de mégsem gyávák, ha valóban meg is teszik azt. Nem tudta eldönteni mégsem, hogy ő melyik kategóriába esett. Ő csak volt. Egy valaki.
Kirendeltek mellé egy agyturkászt, és már-már idegesítő időközönként ellenőrizte, nem-e tesz kárt magában. De nem figyelt rá, lekötötte figyelmét a lélekdoktor. A lélek kínzója. Gyűlölte. Gyűlöli.
- Kérem, mesélje el, hogy miért is akart kárt tenni magában. – szelíd szavak, mosoly, mentolillatú száj. Hányingere van. Nem akar beszélni. Sokáig csak bámulja a kis, ágy fölé tolható asztalkán pihenő ebédjét, és elmélyül a gondolataiba. Azt reméli, megunja, és elmegy. De nem. Percekig csinálja, de úgy néz ki, évekig képes itt ülni, és várni, hogy kinyögjön valamit. Aztán jegyzetelni kezd, és ez dühíti fel, egyelőre annyira, hogy felhagyjon a gyerekes hallgatással.
- Nem akartam.. – bámul a tömbre, mintha látna bármit is. Lát. Borzasztó rondán ír. Még dühösebb. Biztos azt, hogy őrült. Pedig nem, ép elméje akarja ezt.
- Nem? Mégis megtette. Mármint.. ez nem vád, kérem ne higgye azt. Csak az állapotra céloztam, amely miatt ide került. A sebei. – bocsánatkérő tekintettel mutat a bekötözött csuklók felé. Megmozgatja az ujját, de máris jön a fájdalom, így nem teszi többet, csak ismét a tömbre figyel. Kiveszi a nevét, semmi többet.
- Nem akartam.. megtettem. Nem suttogta semmi hang, vagy bármi. Nem vagyok őrült. Tudom, hogy ezt írta oda.. – emeli meg  a hangját, miközben hátradőlve dönti hátát a párnának. A lélekdoktor elmosolyodik. Erősebb a hányinger.
- Nem írtam ilyesmit ide. Csak egy kis jegyzet arról, mi az állapot első képe. Semmi több. – tovább fixírozza a füzetet, majd elfordítja a fejét. hazugság. Bolondnak hiszi. Elvégre, mi másért lenne itt?
- Én.. én.. ezt akarom. Nem akarok beszélni senkivel, egyedül akarok lenni. Nincs mit mondanom. Ügyvédet akarok, papot, bárkit. – bámulja a szemközti falat. Dühíti minden, az, hogy itt van, az, hogy ő itt van, a csipogás, a kinti beszéd foszlányai. Minden. Egyszerre akar üvölteni, sírni, és aludni. Vagy felszaggatni a sebeit, de nem bírja megmozdítani az ujjait. Szoros a kötése, talán üzen annak a kedves nővérnek, hogy lazítsa meg.
- Nos, akkor most nem is zavarom. Tudja, ez nem kényszer, ezzel csak jót akarunk elérni. Ha kell, én kivárom, amikor úgy érzi, beszélni szeretne. Itt leszek a közelben, hogy ha eljön az idő, és meglátogatom, ahogy tudom. – áll fel, csukja össze a kis noteszt, rejti el a tollat. Mosolyog, és elindul kifelé. Csendben bámulja a hátát, a távolodó, ajtóhoz közeledő lépteit. Dühös. De már nem azért, mert beszélnie kellene. Itt fogja hagyni, mint mindenki. Hirtelen azt sem akarja, hogy elmenjen, de mire kiáltana, már bezárul az ajtó, és egyedül marad. Megint. A kis tálca, a műanyag evőeszközök hamarosan a földön csattannak, ahogy lerúgja azt, és végre felüvölt. Betódulnak, lefogják, és egyhamar csitul e, csukódnak le szemei, és elalszik. A nyugtató hatása hamar szétoszlik testében.


Bolondnak tartja. Amikor másodszor lépi meg a tettét, már biztosan azt írta a füzetébe. Már megszokta a lélekdoktor arcát, szinte már mindennapos dolog, hogy vele beszél. És dühös. Hol azért, mert látja, hol azért, mert hiányolja. Ha vele van, nem beszél sokat, ha elmegy, szinte ömlenének ki belőle a szavak. Látja rajta, hogy kezdi feladni a dolgot, hogy nem érdekli már, hogy az a mosoly nem olyan, mint az első. Sokszor sír, sokszor akarja elmondani, hogy fél, és magányos, de nem tudja. Inkább kiabál, káromkodik, vagy azt hajtogatja, hogy nem bolond.
De mégis azt írta oda. Miért is lenne akkor itt? Miért hagyta el? Gyűlöli. Egyszerre gyűlöli, és talán szereti is. Elhagyta, és most legszívesebben rekedtre ordítaná magát, miközben a nevét skandálja. Hozza a tollat, írja le, hogy bolond, mosolyogjon, kérdezzen tőle, és viselje el, hogy abban a pillanatban nem akarja majd, hogy vele legyen. De mégis. Mégsem. Nem ért semmit. Mit keres itt? Mi ez a hely? Retteg még a falaktól is, az érzéstől, mely körbefogja, és attól, hogy soha nem engedik ki többé. Aztán változik minden, és leülve hiszi el, hogy mégis itt kell lennie. Álmos. Aludni megy. És álmában ismét ott ül a kanapén, és képes elmondani mindent, ami odabent nyomasztja. Eljön a happy end, de végül, mindig felébred.