Horatio Collins

Olyan naivak, szánalmasak, mártírok, önfeláldozó lények vagyunk mi emberek... holott mindennek értelme sincs arra tekintve, hogy mind meg fogunk halni hamarosan. Mégis erős bennünk a küzdés vágy, a kitartás, a hajsza, a 'sosem adom fel' jellegű ige.
Borostyánszemek villantak a sötétben. Bestiális üvöltés. Csattogó agyarak. Éles fájdalom a húsomba marva. Csontokig hatoló gyötrődés. Mindenre tökéletesen emlékszem.Láttam, ahogy a férfi szája mozgott, szavakat formált – de a szavakat már nem hallottam. Mint a némafilm, színesben, bár a szöveg már nem járt hozzá. A világ homályos képeket küldött elém. Egyre gyorsabb tempót felvéve villództak, megpróbáltak megvakítani, hiszen képtelen voltam felfogni az értelmüket, nem tudtam egyiket sem maradásra bírni, hogy megnézhessem, nem tudom, mit akartak tőlem, de éreztem az erejüket. Szédelegve, hányingerrel küszködve próbáltam összeszorítani nedvessé vált szemhéjaimat, mert attól féltem, hogy a nyomástól az egész koponyám azonnal darabokra robban, de hiába rogytam négykézlábra, ingoványosnak éreztem magam alatt a talajt, csak az adrenalinbomba nyomását érzékeltem igazán, mely forró csíkban, alattomosan kúszott fel az agyamig.  A mellkasomban dörömbölő szívem hangjai adták hozzá a ketyegést, minden gyors leütés figyelmeztetés az elkerülhetetlenhez, s  a reteszek hamarosan belefúródtak a koponyámba, lávaként fortyogó vérem pedig tízezer apró darabkát sodort tova, hogy így bűnhődjek. Nyüszítés torkollott vad morgásba, leszegtem a fejem, minden egyes idegszálam, összes inam és legapróbb részem tiltakozott, hogy elinduljak, pedig nem én diktáltam. Nem csak extázis volt, hanem gyötrelem is egyben. "Megmérgezett" az a bestia. Önmagával.
Hihetetlen, hogy ekkora fordulat következett be az életemben. Valami eltörött bennem, túlcsordult és kiömlött, egyszerre  fogott a harag és a szégyen, de mellkasomra mázsás szomorúság nyomódott, úgy préselt össze, hogy mozdulni sem tudtam, lebénulva mély levegőkkel szorítottam össze az állkapcsom, mígnem az vicsort formált a képemre. Tekintettem átváltott valami iszonyúságba, amely szavakkal ki sem fejezhető. Egyszerre gyilkos pillantás volt ez és halálos szúrás.
Olyan, mintha egyenesen újjászülettem volna. Lehunytam szemeim, tudatosan lazítottam el a dühtől és fájdalomtól gránittá keményedett izmaim, kő merev vonásaim. Gondolatban elszakadtam fizikai testemtől, levettem a lelkem anyagbörtönbe zárt húsburkot. Láncaim magam mögött hagyván megacéloztam akaraterőmet és koncentrálni kezdtem. A nyugtató elmegyakorlat közben szünet nélkül számoltam magamban a tovaröppenő másodperceket, hiszen a növekvő értékű számok ritmikus, monoton mantrázása segíti az agyat az összpontosításban, a kívánt mélységek elérésében: kizártam a külvilágot és távol tartottam a makacsul visszalopakodni vágyó, frusztráló gondolatokat.
Nem elég, hogy fivérem eltűnt, meghalt, de még egy ilyesmit is a nyakamba akasztottak! Hogyan lehetne így élni, ezzel a hatalmas defekttel?! Az emlékeket eltemethetjük, eláshatjuk magunkban, de ha nem tesszük jól, újra a felszínre törnek. Lehetséges egyáltalán szándékosan úgy elfelejteni valamit, hogy arra soha nem gondolunk többé? Erőnek erejével talán igen. Sok sok évnyi keserves szenvedés után sikerülhet, viszont elég egy illat, egy hang, egy arc... és minden visszatér. Minden az Ő hibája volt! Ha nem történt volna mindaz ami, akkor nem lenne a bátyám halott és én se lennék ilyen elcseszett és magányos! A család az, akiért harcolsz, és akik hajlandóak érted harcolni. A nagy fenéket! Egy család nem hagy magadra! Egy család! A bátyámat tartottam a családomnak....Minden, amit el akartam temetni, csak még intenzívebben ragad meg. Belém mar, fogaival minél nagyobb darabokat tép ki belőlem.