Egyszerűen fogalmam sincs arról, testvéreim meddig tűrik még ezt az állapotot. Jó, Michaelen látom, hogy már az utolsó cseppek csöpögnek, viszont mindaddig nem kívánom kivenni a részem a háborúból, még ők szükségét nem érzik. Én nem harcoként születtem, és nem is harcosnak. Az én feladatom más, ami kellően leköt ahhoz, hogy ne akarjak a nap minden percében ketté szakadni. Igen, sokszor megfordult már a fejemben, mi lett volna, ha... aztán rájöttem, ezen tényleg felesleges gondolkodnom, azokkal a lapokkal kell játszanom, amik jutottak. Most is hozzá megyek, nem törődve testvéreim morgolódásával, hisz tudom, még ha nehezen is, de belátják, hogy én nem tudok róla lemondani, a mi kapcsolatunk annál erősebb volt. Talán egyedül nekem fájt annyira szárnyainak elvesztése, mint magának Lucifernek, hisz ő volt nekem a legfontosabb. De ez már a múlt, s noha máig nem értem, engem miért tűr meg, örülök neki, hogy legalább én a közelében lehetek... már amikor. A sikátor se tartozik a kedvenc helyeim közé, de mit tehetnék, azt sem szeretném kockáztatni, hogy a teremtményei meglássanak, mert annak ellenére, hogy gyűlölöm az erőszakot, megvédeni megfogom magam, azt meg nem várhatom el bátyámtól, hogy csak mert ő nem kínoz meg, a démonjait erre utasítja, elvégre... angyal vagyok, és a szárnyaimról soha nem mondanék le. - Bátyám - halkan ejtem ki a szavakat, ahogy meglátom a már túlontúl ismerős sziluettet, majd biccentek egyet, s megállok. Nem tudom, milyen hangulatában találom ép, és a tapasztalataim is azt mondatják velem, legyek óvatos, hiába tudom, nem ártana nekem. Lucifer mindig is hangulatangyal volt, most, hogy nincs megkötve a keze, jobban teszem, ha nem dühítem fel.
dear cupcake, call me by my name
Lucifer
† Démon
♌ Posts : 4 ♌ Join date : 2015. Sep. 03. ♌ Tartózkodási hely : Π A halandók között ♌ Foglalkozás : Π Well, I'm the devil... ♌ Humor : Π You really ask me about that?
Tag: Uriel <3 | Already over | Jegyzet: Bocsánat, hogy ennyit várattalak vele!
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem élvezem ezt a fenti világot. Az emberek annyira esendőek, oly gyengék, hogy már azzal, hogy itt vagyok, mintha csak erősödnék folyton. Érzem a kétségbeesésüket, a félelmüket, a fájdalmaikat. Egykoron tán azon lettem volna minden erőmmel, hogy segítsem őket és igyekezzek elnyomni bennük ezeket az érzéseket. Azért, hogy vezessem őket útjukon. Most azonban semmi sem tölt el nagyobb örömmel, minthogy érezhetem ezeket az érzéseket. Szinte be tudom lélegezni a levegőben terjengő félelmet és amíg várakozok, el is merengek azon, hogy talán el kellene engednem a démonaimat egy kis esti mókázásra a halandók közé, de most nem ezzel a céllal vagyok itt. Így hát csak hallgatom a környék hangjait. Nem véletlenül akartam estére időzíteni ezt a találkát. Ilyenkor a környék leveti az álcáját, az utcák megtelnek bűnnel. Nem olyan messze egy kapucnis férfi ad át egy kis, fehér porral teli csomagot egy másik alaknak, aki fizet érte. Mikor a falnak támaszkodó alak elteszi a pénzt, kabátja alatt egy pillanatra megvillan egy kés. Elmosolyodok a gondolatra, hogy ezek a pondrók ennyitől már biztonságban érzik magukat... ha csak fogalma lenne róla, hogy azzal mennyire nem árthat nekem. Ellenben én egy könnyed mozdulattal képes lennék kioltani a szánalmas életét. Az életet, melyet az Úr odafent oly nagy törődéssel teremtett. Kicsivel odébb pedig már elkezdték a lányok az esti műszakot. Egykori testvéreim pedig bolondnak tartottak, mikor azt állítottam, az emberben ott van a bűn és a bukás csírája, csupán elő kell belőlük azt hívogatni, hogy megmutassák valódi, ocsmány arcukat. S lám, igazam lett. Nem kellett sokat győzködjem, mire Éva úgy döntött, leszakítja a tiltott gyümölcsöt. Az emberek bukásra vannak ítélve, s titkon talán még mindig reménykedek abban, hogy ezt több angyal is észreveszi. Pedig egy részem már elfogadta, hogy nem fogják. Ők csakolyan szánalmasak, ha nem rosszabbak, mint az ember. S ha ragaszkodnak nézeteikhez, ha tovább védik eme gyönge teremtményeket, én nem fogom visszafogni magam. Haljanak hát velük együtt! A háború már úgyis elkezdődött, a démonaim már teszik a dolgukat. A hang, mely hátam mögül érkezik, visszaránt engem gondolataimból a földi világba. Mielőtt még megfordulnék, megengedek magamnak egy halovány mosolyt, átsuhanni az arcomon. Hangja ugyan halk, már-már óvatos volt, senkiével sem lehet összetéveszteni. - Uriel... - szólítom meg hűvös hangon. Ő az egyetlen angyal, ki ellen egyszer sem fordítottam erőmet, pedig már nem egyszer került a közelembe, más angyal pedig nem úszná meg sérülés nélkül a társaságomat. Azonban eszem ágában sincs jelét adni annak, hogy újabb és újabb találkozónk nagyon is kedvemre van. - Hát újra eljöttél. Ezek szerint testvéreid még nem vesztették el türelmüket. - lassú léptekkel közeledek felé, arcomon ördögi mosoly jelenik meg. - Bár, gondolom, nem fogják tűrni már túl sokáig... - sóhajtok egy nagyot, tettetett aggodalmat mutatva, bár Uriel nyilván tudni fogja, hogy ez csak a gúny része, mellyel a szárnyasokról beszélek. Valójában ugyanis alig várom, hogy elveszítsék türelmüket. Az én seregem ellen úgyis gyengék... menthetetlenek, akárcsak a halandók.
Kezdőlap 
