Camille x Ophelia >> crazy breakfast <<

Amióta láttam azt a balesetet szörnyűek a reggeljeim. Vagyis, ezt nem mondanám, csak azt, hogy minden álló reggel az ő arcával kelek, mintha velem lenne folyton, minden percben. Annyi nyugtom sem volt, hogy békében megreggelizzek otthon, mert apa korán elment dolgozni, én pedig csak őt, azt a fiút hallottam a csöndben. A sercegést, ahogyan a tűz elemészti a fák kérgét, és ahogyan a teendőm kitágul, mikor belélegzi a füstöt.
Fel kellett hát kerekednem, átöltöznöm pizsamából rendes, utcai ruhába és elhagyni a megkísértett házat. Úgy gondoltam rögvest az uszodába megyek, hogy kicsit lenyugodjak, de aztán a gyomrom hangos morgással jelezte, hogy bizony ennem is kellene valamit, mielőtt csak úgy belevetem magamat a mély vízbe. Az utam tehát egyenesen egy kisebb étterembe vezetett. Egy olyanba, amelyikről tudtam, hogy nem jár oda annyi ember, amennyitől kellemetlenül érezném magam, de talán lesz egy kis hangzavar, ami majd segít elterelni a gondolataimat a fiúról. Sejtésem szerint, alig voltak odabent, csak három asztal volt foglalt, s mindegyiknél fojtott beszélgetést folytattak a vendégek. A pulthoz lépdeltem, leültem és farkasszemet néztem a pultos fiúval, aki nem volt épp az esetem, de rajta látszott, hogy nem utasítná el, hogyha bepróbálkoznék nála. Alacsony volt, vörös hajú, és szeplős, kék szemeit rám szegezte, már szóra nyitotta volna a száját, amikor gyorsan közbe vágtam. Nem akartam szegényt elutasítani, de abban biztos voltam, hogy ha bepróbálkozna, a válasz egy erőteljes és visszavonhatatlan „nem” lenne.
- Rántottát kérnék, két tojásból, sonkával, és ha lehet spárgával – mondtam, ugyanis mindig ezt ettem, amikor ebbe az étterembe jöttem reggeliért. Szerettem, mert a szakács nagyon finomra tudta sütni a spárgát, és mindig levett vele a lábamról. A fiú lefirkantotta a rendelésemet egy cetlire, majd sarkon fordult és magamra hagyott, hogy leadja a drótot a konyhásoknak. Az asztalra könyököltem, és a fejem megtámasztottam a tenyeremmel. Reggel ittam egy kávét, de még mindig le akartak ragadni a szemeim, így nem volt más választásom, fel kellett állnom. Komótosan sétáltam a kávégéphez, miközben a pultos srác visszatért a helyére. Kikotortam egy ötdollárost a táskám aljából és bedobtam a gépbe, hogy kapjak egy finom mogyorós kapucsínót. Miután megkaparintottam az italom, visszaültem a pulthoz, és vártam, hogy megjöjjön a reggelim.

Camille & Ophelia

Ahogy óvatosan kicsúszok az ágyból, a tegnapi partnerem mellől érzem, hogy a fejem éppen szétrobbanni készül. A tegnapi ruhámat belegyömöszölöm a táskámba, amit pedig mára készítettem be, azt előhúzom onnan. Gyorsan magamra kapom a ruhadarabokat, aztán halkan kilopakodom a konyhába. Alaposan körbenézek, de sehol sem találok normális, ehető ételt, se kávét. Ezzel különösebb gondom nincs is, végül is nem szoktam ott reggelizni a partnereimnél, de az, hogy a zsemle penészes, a hűtőben pedig valami lassan életre kel, az azért nálam is kivágja a biztosítékot. Így hát amilyen gyorsan csak lehet, eltűnök innen.
Az utcára kiérkezve megtorpanok és jó pár percembe telik, mire nagyjából beazonosítom, hogy a város mely pontján vagyok. Pár hónapja ugyan már itt élek, ugyanakkor eddig nem tévedtem erre a környékre. Mivel sietnem nem kell sehova, így lassú tempóban elindulok jobbra. Csak találni fogok arrafelé egy buszmegállót, amivel aztán gyorsabb ütemben tovább haladhatok. A megállót öt perccel később meg is találom, de amikor az utca túloldalán megpillantok egy apró éttermet, lábaim reflexszerűen arra visznek tovább.
Az étterembe érve odasétálok a pulthoz és leülök az egyik bárszékre. Az alacsony, vörös hajú és szeplős fiatal pincér srác szinte remegve néz rám. Szegényre vajon minden nőnemű ilyen hatással van? Majd megfigyelem, már csak puszta kíváncsiságból is. Szóra nyitja a száját, de meg akarom kímélni a harapós stílusomról, ami legfőképpen akkor jellemez, mikor éhes vagyok.
- Szeretnék kérni egy hideg tálat reggelire. Pár szelet sonka, sajt, mellette egy kisebb paradicsommal. Egy szelet kenyér bőven elég lesz. Ó, és egy jó erős, fekete kávét kérek még. - Elhadarom neki a rendelésem, figyelem, ahogy minden egyes szót lejegyzetel magának, aztán pillantását rám emeli. - Köszönöm. - Mondom neki, jelezve, hogy mehet, feladhatja a rendelésem. Ő eltűnik, mellém pedig hirtelen a semmiből leül egy fiatal lány, bár az arcát nem igazán látom a hosszú, barna fürtjeitől.
A pultos fiú visszatér a köreinkbe és szinte lefagy, ahogy megáll előttünk. Nem akarok bunkó lenni, de nem sikerül elfojtanom magamban a nevetést, így apró és halk kuncogás tör ki belőlem. Más helyzetben nem foglalkoznék azzal, hogy vajon mit szól ehhez, de jelen pillanatban nem szeretném, ha túlontúl magára venné.
Fordul egyet, majd leteszi elém a kávémat és pár csomag cukrot is, aztán újra eltűnik. - Tuti beleköpött, amiért kinevettem. - Jegyzem meg halkan és újabb halk nevetéssel a mellettem ülő lányhoz fordulok. Komolyabb beszélgetést nem kezdeményezek, ehelyett szórok elegendő cukrot a kávémba és kevergetni kezdem a fekete folyadékot.

Nem különösebben kedvelem az embereket. Gyerekkorom óta szorongás fog el, hogyha nagyobb tömeg közé kell keverednem, s magamtól bizonyosan nem megyek olyan helyekre, ahol tíznél többen vannak, kis helyiségbe zárva. Olyankor közelednek a falak, és mintha elfogyna a levegő körülöttem. Talán pánikbetegség, vagy csak szimpla ember undor, mindegy, nem szívesen beszélek róla, és nem is tudja rajtam kívül senki sem. Ez a hely tökéletes. Tágas, szép, és nincsenek sokan. A kávém hamar a papírpoharamba szalad, látom, ahogy gőzölög. Két ujjammal fogom meg a pereménél, lassan felemelem, majd visszasétálok a pulthoz. Bár a táskám ott pihen a székemen, ezért senki nem kaparintotta meg a helyemet, azt látom, hogy valaki vette a bátorságot és lecsücsült mellém. Egy lány, szőke fürtökkel. Hogyha előítéletes lennék, most előállnék azzal, hogy bizonyára sötét, mint az éjszaka, de a legjobb barátnőm is szőke volt, és fizikus lett belőle. Vagyis az volt, amíg élt. Meghalt. Legalább is, biztos vagyok benne, hogy egy ember nem képes túlélni, hogyha elharapják a torkát. Bár, szerintem egy angyal, vagy vámpír sem tudna. Mindegy. Én tettem, igen, ezt is. Az ő életét is én vettem el. Egy szörnyeteg vagyok.
A gondolataimból a mellettem ülő szőke lány kuncogása riaszt fel. Unottan fordítom felé a fejemet, majd a mondatra, ami elhagyja, a száját elmosolyodok halványan.
- Én ezért választottam az automatát – mondom. Hogyha már beszélgetést kezdeményezett velem, nem leszek olyan bunkó, hogy még csak nem is válaszolok neki. Percek telnek el köztünk szó nélkül, majd a vörös fiú ismét megjelenik és lerak elém egy tálat, rajta sonka, sajt és paradicsom. Felvonom a szemöldököm, majd oldalra pillantok. A tál, ami gyakorlatilag az enyém lenne, az ismeretlen szőkeség előtt landol, és már én magam sem bírom ki anélkül, hogy el ne röhögjem magam.
- Figyelj csak, ennyire elvettük az eszed, vagy talán ikreknek nézel? – kérdezem csípősen, mire nem is válaszol, csak fülét-farkát behúzva iszkol el a következő vendéghez, aki megjelenik a pultnál.
- Szerintem, ez a tied. Vagyis remélem, mert az ott – bökök a tányérjára – tutira az enyém! – mosolygok, ezzel jelezve, hogy nem akarok semmi rosszat, csak kicserélni a tányérjainkat – tudom nem látszik rajtam, de most majd megveszek azért a sonkáért – vigyorom elárulja, hogy komolyan beszélek. Imádom a sonkát, és a spárgát, nem tudok ellene mit tenni.