Darrell de Backer

Sokan hallottak már "szörnyekről". Vámpírokról, vérfarkasokról, démonokról... A gyerekek elhiszik, a felnőttek mesének, s legendának titulálják a létezésüket. Én gyermekként hittem a meséknek, és a legendáknak. Mindig azt mondtam, vámpír akarok lenni, mert azok a legkirályabb szörnyek. Örökké élnek, gyorsak, erősek, és van kis fogacskájuk, amivel kiszívhatják az emberek vérét. Azt hiszem, kissé szadista lehettem, ha ezek voltak a főbb szempontok életutam kiválasztásakor, mindazonáltal bár gyermekként így gondoltam, a végső pillanatban már nem voltam ebben olyan biztos. Húsz éves voltam, semmi más nem járt a fejemben, csak a szex, a zene, a marihuána, és és a szex. Így keveredtem el egy bordélyházba, hogy olyan helyen éljem ki a vágyaimat, ahol nem számít sem az érzelem, sem a tehetség, egyedül csak a pénz. Én nem bántam, nem voltam az a fajta, aki inkább a szívét öntené ki, mint a pénztárcája tartalmát.
Őszintén, Nyah egy bomba nő volt, telt idomokkal, ringó csípővel, feszes hátsóval megáldva. Bárki, aki vonzódik a nőkhöz nehezen bírta volna tartani a szemkontaktust, ha vele került össze egy hálószobába, s én nem is törekedtem erre aznap éjjel. Én bármit megtehettem vele, hisz ezért fizettem, s elöntöttem, azon az éjszakán ő is bármit megtehet velem. Hangja, mikor megszólalt mézédes zuhatagként járta át hallóüregeimet, és érintése puhább volt a legfinomabb selyemnél, melyet valaha árultak a világtörténelemben. Illatát azóta is érzem: bódító parfümének valami varázsos hatása volt a férfi elmére, melytől minden vér kiszalad az agyból, s nem gondolkozik tovább, csak az ösztöneire hallgat. Buja vágyaktól elhomályosult elmémmel fel sem foghattam, mi történik velem valójában. Elmesélhetném, milyen volt az ágyban, de minek? Bemész a bordélyba, s megtudod, ha összebújsz egy pillangóval. Leírhatnám szép szavakkal, mit tett velem az ágyban, s én mit tettem vele, de tulajdonképpen csak azt érném el, hogy hazug pornográfiát vetítenék eléd, melynek minden pillanatáért kőkeményen megfizettem. Bár való igaz, voltak ott "kőkemény" dolgok.
Viszont ma este más történetet hoztam, bár igaz, ebből az erotikával fűtött éjszakából indul ki ez a szál.
Nem tudom, mi vezérelte, miért volt jó neki. Ihatott volna belőlem, meg is ölhetett volna, bármit megtehetett volna, hisz ha joga nem is, a képessége megvolt hozzá. Nem volt köztünk az ég világon soha semmi, akkor éjjel láttam először, akkor is csak mert fizettem érte, hogy lássam. Mégis, mikor szemfogát a nyakamba mélyesztette, megborzongtam. Első érzetre pajzán játékoskodásnak tűnt, jól is esett, hiába tudtam, hogy már patakokban folyik a vérem a nyakamon. Hiába, el voltam kábulva, nem csak a parfümjétől, hisz a menet előtt szívtam el egy jointot, így a világ ezen jelentéktelen kérdései, hogy egy nő miért szívja ki a vért a nyakamból, nem foglalkoztattak. Pár pillanattal később már a kellemes borzongás átalakult enyhe fájdalommá, zsibbadássá. Mintha már nem a nyakamból szívta volna a vért, hanem egyszerre minden porcikámból. Egyre kellemetlenebb, és fájdalmasabb volt. Szédültem, hányingerem támadt, a szám, a bőröm teljesen kiszáradt, és soha annyira még nem fáztam, mint akkor. Lassan, minden csepp vérrel egyre inkább eltűnt belőlem az élet, egyre inkább kiszáradtam, elfogytam, végül meghaltam...


Émelyegve ébredtem, és úgy éreztem, mintha éppen akupunktúrás kezelésen volnék: minden apró testfelületemen tűszúrást éreztem. Alig bírtam megmozdulni, hogy körülnézek a szobában, ahol feküdtem. Nem az a szoba volt, ahol előző éjjel tettem magamévá egy szajhát... Egy szajhát, aki megölt... De mégis élek. Lassan felültem az ágyon, de hiába, a világ forogni kezdett velem, és én nem bírtam... Kicsit olyan érzésem volt, mintha másnapos volnék, pedig esküszöm mindenre, ami szent, csak egy jointot szívtam. Persze, attól is szoktam rosszul lenni, bár inkább csak éhség gyötör tőle... Most viszont mást éreztem... Éhes voltam, de nem úgy ahogy eddig bármikor, és őszintén szólva meg nem tudtam volna mondani, mire vágyom igazán, de hogy nem eperre, az biztos. Felálltam... Olyan éles hányinger tört rám, amilyet még nem éreztem előtte, pedig alig ettem, nem lett volna minek kijönnie. A szekrényen ott állt egy műanyag lavór, mely szinte hívogatott, csábított, hogy adjam bele a felesleget. Odatántorogtam hozzá, és öklendezni kezdtem. Merüljek bele részletesen, hogyan adtam ki magamból az emberi táplálék emésztésére szolgáló, immáron feleslegessé vált belső szerveimet, vagy megelégszel a tudattal, ha azt mondom: nem voltam már többé ember?
Féltem... Mit féltem?! Rettegtem! El sem tudtam képzelni, mi történik velem, de abban biztos voltam, hogy nem normális dolog látni a belső szerveimet egy lavórban... Összekuporodtam a szekrény mellett, a sarokban, és csak vacogva bőgtem, mint valami elárvult gyermek, és tanácstalanságomban meg sem bírtam mozdulni. Kinyílt az ajtó, és én már abban a pillanatban megéreztem a fűszeres parfümillatot, ami előző este az elmémet ejtette rabul. Könnyáztatta szemekkel pillantottam fel, és Nyah mosolygó arcával találtam szemben magamat.
- Mi a helyzet Casanova? Nem tetszik az ajándékom? - kérdezte ugyan azzal a mézédes hanghordozással, mellyel éjjel a fülembe suttogott.
- Mi... Mit tettél velem? - Ó igen... Igazán férfias dolog volt tőlem, ahogy dadogva érdeklődtem meg, létezésem mibenlétét, miközben könnyem továbbra is patakzott a szememből. Nem tette szóvá gyerekes viselkedésemet, sőt mi több, ami igazán meglepő volt, megértéssel fordult felém.
- Áldást adtam neked. Túl jó vagy ilyen fiatalként, kár lenne hagyni hogy kiöregedj, nem igaz? - Lassan közelített felém, és érzékien hajolt a fülemhez, hogy a következő kérdését belesuttogja. - Soha nem szerettél volna vámpír lenni? - Mintha ismert volna gyermekként... De akkor nem gondoltam volna, hogy az átváltozás ennyire... Megterhelő. A nő felállt, és gyengéden megfogta a kezemet, hogy felhúzzon. Nekidőltem ugyan a falnak, a lábaim remegtek, mint a nyárfalevél, de meg tudtam rajtuk állni. Ekkor közelebb hajolt, és félredöntötte a fejét, haját pedig elseperte a nyakától. Szinte láttam vérereinek vonalait, a parfüm bódítása teljesen háttérbe szorult, és éreztem az embernél magasabb rangú vérének illatát, és összefolyt a nyál a számba. Vágytam rá, hogy megízleljem.
- Igyál fiú, hidd el, jobb lesz... - Büszkeségemet bántotta, hogy fiúnak nevezett, hiszen pont abban a korban voltam, mikor senki nem kezelt férfiként, de tekintve hogy úgy bőgtem pár pillanattal azelőtt, mint egy gyermek, aki nem kapott játékot, s tekintve, hogy éhségem miatt csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy szemfogaimat a nyakába mélyesszem, ezen sértődésemet nem tettem neki szóvá. Ajkaimat ráillesztettem a bőrére, fogaim pedig befurakodtak az erek kifürkészhetetlen hálózatába. Éreztem, ahogy erővel telik meg a testem, rájöttem, hogy órák óta csak erre vágyom, hogy ezt az enyhén sós, és fémes, bíbor nedűt érezhessem a számban, és hogy átcsordogáljon a testembe. Elmerültem az érzésbe: a hatalom mámorába.

Mindez több, mint hatvan éve történt. Azóta Nyaht elégették az emberek, én pedig végignéztem. Amszterdam városának utcáit koptatom, bordélyból bordélyba, s kocsmából kocsmába járva, de mióta a hangok nem hagynak nyugodni, saját ép eszem megőrzése végett gyakorta látogatom a Szent Rafael Elmegyógyintézet orvosait és ápolóit, hátha valaki gyógyírt tud a bajomra. Ott legalább senki nem akar elevenen elégetni...