Reign Goldwin

Hófehér ruha van rajtam. Mezítláb kóválygok a folyosón és fogalmam sincs, merre menjek. Tudom, hogy valahol várnak rám, de az agyam annyira tompa, hogy egyszerűen képtelen vagyok előásni a fejemből a pontos címet. Az biztos, hogy ezen a szinten van. Annyi ajtó van, fölöttük még több szám és ez teljesen összezavar.  Idegesen túrok vörös tincseim közé és a falnak dőlve rendezem a légzésem, amikor mellettem kinyílik az ajtó és ismerős, kedves arc tekint le rám. Gyűlöllek te szemét állat…
-Hol járt eddig kedvesem? – Kérdezte mély baritonján, amitől valamiért mindig a hideg futkosott a hátamon. Túlságosan kedves, biztos vagyok abban, hogy valamit akar tőlem. De nem kap meg, ő nem.
-Sétáltam egy kicsit. Akkora baj ez? – Elpárolgott belőlem az a szorongató érzés, ami az előbb még annyira kínzott, vállaim hátra estek, tartásom megváltozott, szememben eltökéltség és a „csak azért sem leszek a játékszered” pillantás felvillant.
Egy árva szót nem szólt, kitárta előttem a hófehérre lakkozott ajtót és tenyerét a derekamra csúsztatva betessékelt az irodájába. Ami szintén fehérre volt meszelve. Megőrülök ettől a színtől, teljesen lelomboz. Megvártam, amíg elhelyezkedtem a kanapén, lábaimat felhúztam – gondosan ügyelve, hogy tökéletes kilátást nyújtsak a lábam közé - és kezeimet térdemre fektettem. Fejem oldalra billent, ahogy résnyire nyitott ajkakkal néztem szét a már hátborzongatóan ismerős irodában.  Papírok zizegése szakított félbe, csikorgó hangra kaptam fel a fejem és már előttem is volt. Barna szemei kutakodni kezdte az én szemeiben és el kellett kapnom a pillantásom. Ujjai közé csippentette a hálóingem végét és lehúzta, eltakarva lábam közét. Az égnek emeltem a tekintetem, az ajkamat rágcsáltam, de nem bírtam ránézni.
-Ma egész barátságos Reign. – Mosolygott rám, láttam a szemem sarkából. Idegesítő egy ember volt ez a Dr Greenberg. Mindig mindent jobban tudott nálam, egyfolytában elő akarta csalogatni belőlem a kedves énemet, próbálkozott már mindenféle baromsággal, egyelőre tartom magam.
-Ne hívjon így, ki nem állhatom. – Vakkantottam oda neki, elnézve feje fölött. Hogy ennek mennyi kitüntetése, meg díja van. Hogy az istenbe kaphatott ez a nem normális ennyi mindent? Nekem is járna minimum a fele, amiért elviselem azt, ahogy bánik velem. Különösen most.
Ahogy ujjai az államhoz értek, éreztem egy apró rántást, amitől ajkaim kiszabadultak fogaim szorításából. Aztán lejjebb húzott, egészen addig, amíg a szemünk nem találkozott.
-Azért ne hívjam így, mert az a férfi is így hívta? – Szóval erre megy ki a játék. Megnézheted magadnak, amit mesélni fogok. Elvettem kezét az államról, megnyaltam az alsó ajkam.
-Fogalma sincs arról, hogyan hívott. Miket suttogott a fülembe, mikor a farka ki és be járt bennem. El sem tudja képzelni, hányszor dugott meg, hányszor élvezett a számba. Nem tudja, mennyi mindent tett értem. – Mondandóm végére már egész közel hajoltam hozzá, orrunk szinte összeért, nyelvem felső ajkamon játszott és láttam a szemében, hogy fogalma sincs, mit lépjen. Ha most lenéznék, talán még azt is meglátnám, miként rándul össze ágyéka, ahogy elképzel néhány jelenetet.
-Nem, valóban nincs fogalmam róla, de ez a rejtélyes férfi meg akarta ölni magát. Beszélnie kell róla, nem tarthatja magában, különben súlyos következményei lesznek. – Felnevettem. Nem bírtam bent tartani. Igyekeztem komoly arcot vágni, de nem sikerült. Csak bámultam kifejezéstelen arccal az ő aggódó tekintetébe és mosolyognom kellett.
-Azt hiszem, ezzel már elkésett doktor úr. Az nem az ő hibája volt, én hoztam ki a sodrából, én akartam, hogy megtegye, én voltam az, aki könyörgött a halálért. Semmi keresnivalóm nincs ezen a világon, ezt maga is tudja. Úgy hogy ne mondja nekem azt, hogy érdemes élnem. – Köptem a szavakat az arcába, a vérem lüktetett, teljesen felpörögtem. Tudtam nagyon jól, hogy nem az én hibám, hogy Bel szándékosan akart eltenni láb alól, hogy nem baleset volt, mégis elhitettem magammal, hogy ez így történt. Így kellett történnie. – Remélem végeztünk mára, elment a kedvem mindentől. Le szeretnék feküdni… - Nyomtam el egy műásítást, de a jó öreg doktor urat nem lehet csak úgy lerázni. Szinte hallottam a fogas kerekek kattogását a fejében.
-Magát elítélték súlyos testi sértésért és hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságért. – Olvasta fel kórlapom egyetlen érdekes mondatát.  – Mit tett Reign? Ki volt az, aki ennyire kihozta a sodrából? – Pillantott fel rám szánakozva, sajnálkozva, mégis meleg tekintettel.
Megöltem az apámat. Megtettem, mert bántott és mert roppant idegesítő személyiség volt. Így láttam jónak. Előtte szépen megkínoztam. A varázsigék, melyeket a bőre alá égettem, élete végig kísértették volna. Fájdalmas pecsétként emlékeztetve arra, mit tett velem. Könyörgött az életéért, esedezett egy jobb jövőért, melyben megígérte, felhagy a vadászattal és nem keseríti meg többé az életem. De nem így lett… azon az éjszakán megöltem… Aztán feldaraboltam. Anyám nem volt otthon, ő már csak arra jött haza, hogy csurom vér az egész ház. Én a kanapén ültem, mindenhonnan apám vére folyt rólam, kérdés sem volt számára, hogy ki tette. Apámat a fészerben találták meg, felismerhetetlen állapotban. Csupán a jegygyűrűje alapján tudták azonosítani. - Erről nem beszélek, úgy hogy ha megbocsájt. – Álltam fel határozottan, kikerültem és a tükörben eligazítottam a hajam. – Láttam, mennyire felizgatta, amit meséltem. Le sem tagadhatja. De kurvára nem fog megkapni. – Számra gonosz mosoly húzódott és a derék doktorúrnak beintve, kiléptem az irodából. A szobámig meg sem álltam. Magamra zártam az ajtót és összepakoltam mindenemet.
El kell innen tűnnöm... muszáj!