Kai Clemons

A csend, mint a köd, szép fokozatosan lepte el a szobát. Az orvos egy szót sem tudott mondani. Nem volt szíve közölni egy 10 éves gyerek előtt, hogy az édesanyjának már csak napjai vannak hátra. Pedig ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy orvos leszek. Én rendelkezem a képességgel, hogy tényleg gyógyíthassak. Ez az egyetlen előnye annak, hogy vérhattyúnak születtem, hiszen a külső számomra soha sem volt több, mint egy máz. Egy olyan édes cukormáz, amit mindig lepiszkáltam a sütemények tetejéről. Ezt a saját arcommal viszont sohasem tehettem meg, pedig nem egyszer gondoltam rá, amikor a balettel és a modellkedéssel nyaggattak. Édesanyám is híres balerina volt, ez is lett a veszte. Annyira túlhajszolta magát, hogy a regenerációs képessége is bemondta a kulcsot. Valamint, a vetélytársak is biztos tettek felőle, hogy a felépülés ne legyen egészen sikeres. Miután pedig beláttam a szakma legmélyebb bugyraiba, érthető, hogy egyáltalán nem vonzott már. Amúgy is egy olyan lélek voltam, aki tenni akart, egy percig nem volt nyugovásom. Nekem álmaim voltak, vágyaim! Segíteni a rászorulókon, meg akartam váltani a világot... És ez egy 10 éves gyerek szemével még reálisnak is tűnt. A fa kard, amit anyám elől rejtegettem az ágyam alatt, újból a kezembe került. Harcoltam a képzelt gonosz ellen, egészen 20 éves koromig. Gazdagok voltunk, irigylésre méltóak. Hagytak, hadd ringatózzak álmaim hajóján. Tudták, hogy a vízesés lassan úgy is ideér. Csak senki nem gondolta volna,  hogy apám halálának formájában. Gyilkosság volt, a véres fajtából. Az orvosok semmit sem tudtak tenni. Még csak éppen elkezdtem az orvosit, amikor apám vállalkozása és az egész örökség a nyakamba szakadt. Hirtelen rengeteg rokonom, barátom lett. Még a csapból is ők folytak. Menekülnöm kellett. Az Intézet nyújtott számomra otthont. A házat bérbeadtam, én pedig beköltöztem a 10. szintre és innét folytattam az egyetemet. Az itt töltött éveim alatt sikerült megismerkednem az itteni renddel, az orvosokkal, betegekkel. Megtetszett, látni kezdtem benne valamit, amit a szüleim sohasem tudtak megadni nekem. Kihívást. A tanulmányaim végeztével egyértelmű volt, hogy ide fogok jönni. Otthonra leltem, arra, amire mindig is vágytam. Számítanak rám, várják az érkezésem, segíthetek. Még ha egy kicsit másképp is, mint egy mindennapi orvos tenné.