Tenebris Sardothien

Középső gyerekként sose számítottam igazán a családban. Vagy a bátyáimmal voltak elfoglalva a szüleim, vagy pedig az ikrekkel. Engem pedig egyedül szidni tudtak, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint a testvéreim. Csak azért, mert én nem azzal szenvedek, hogy az emberek elfogadjak, és hogy ne tudják meg, hogy én vérfarkas vagyok. Legszívesebben elmondanám mindenkinek, hogy márpedig szörnyek igenis léteznek és nem csak a halandóké a világ. Csakhogy az én jótét lélek szüleim, nem hagyják. Ha csak egy rossz szót is szólnék, bizonyára darabokra szaggatnának. Nem azt mondom, hogy nem tudnám őket puszta kézzel megölni, mert nagyon is, de a testvéreimet szeretem így miattuk meghagyom a nyamvadt kis életüket. Az volt a szerencsém, hogy elmenekülhettem onnét, különben már biztos, hogy egy halomnyi föld alatt feküdnének. De a lényeg, hogy engem sose szerettek. Nem kaptam meg azt a figyelmet, amire mindig is vágytam, hanem csak sok rosszat, ami igazán nem az én hibám volt.
Talán olyan tíz éves lehettem, mikor azt vettem észre, hogy nem mindenre emlékszem. Gyakran ébredés után pár órával kiestek a dolgok és volt olyan, mikor nem emlékeztem egy teljes napra. Először amnéziának gondoltam, majd a bátyám elvitt orvoshoz, mert szerinte furcsán viselkedtem. Akkor derült ki, hogy személyiségzavarom van. Nem értettem, hogy mire gondolnak ez alatt, majd elmagyarázták, hogy két énem van gyakorlatilag. Az elején nem akartam elhinni ezt, de később rá kellett jönnöm, hogy ez a kő kemény igazság. Attól fogva a bátyám vigyázott rám egy rövid ideig, de sajnos…Ő sem maradhatott mindig mellett. Elhagytam a családunkat és többé már senki se volt, aki segíteni tudott volna nekem. Se abban, hogy senki ne tudja meg ezt az egész személyiségzavaros dolgot, se abban, hogy ne akarjak mindenkit megölni magam körül. És mivel csak ő tudott a problémáimról, így vigyáznom kellett mikor vagyok a családom közelébe, nehogy megtudják, talán mégsem vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek mondom magamat.
Tenebris

Tizenhat évesen kezdtem bele a hajtóvadászatokba. Bármelyik halandó, aki az erdőbe merészkedett, megismerhetett engem. Persze mindenki pórul járt vele, mert nem bájcsevegni akartam velük. Az embereket mindössze annyira tartottam jónak, hogy kitűnő prédák, mert nekem csak ennyit jelentettek.
Ma is pont egy fiatal srácot követtem, mikor kint volt. Észrevett és menekülni kezdett. Dehogy ennek mi értelme volt? Utána iramodtam, de az elején csak lassan követtem. Ki akartam élvezni mindenegyes percét. Félórányi futás után viszont már kezdtem azt érezni, hogy ideje lenne elejteni a zsákmányomat, így felgyorsítottam a lépteimet. Ráugrottam, majd a földre tepertem. Olyan könyörgő pillantást vetett rám, amibe némi félelem is tükröződött.
-Sajnálom drága! Hidd el, ez nem a te hibád. Szimplán élvezem. – Elővettem a késemet és srác mellkasába szúrtam. Lassan húztam a végig a testében egészen a hasának a közepéig. Kihúztam és egy gyors mozdulattal elvágtam a torkát. Ezt már tényleg csak az élvezet kedvéért csináltam. A kezemet beborította a ragadós, vörös színű vére, ami még mindig forró volt. Szétfeszítettem a testét miközben eltörtem néhány bordáját a gyereknek. Mindegy már úgyse érez semmit. Felálltam és a lábammal az oldalára fordítottam, hogy az összes belső szerve a földre folyjon. Azon gondolkodtam, vajon melyik szervének a szétboncolásával kezdjem, vagy csak szimplán adjam el valakinek?

Lux

Nem emlékszem mi történt. Arra se, hogyan kerültem oda. Csak az előttem fekvő fiúra figyeltem, akit úgy néz ki elég durván öltek meg. Fel is sikítottam mikor megláttam, majd a kezemre néztem, mert éreztem, hogy beborítja valami meleg és ragadós dolog. Ismét felkiáltottam és kis híján elsírtam magamat. Egy pillanatra azt hittem, hogy ezt én tettem. Elvégre nem emlékszem semmire, ami ezelőtt történt velem. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, hisz én sose lennék ilyen kegyetlen senkivel.
-Helló! Van itt valaki? – Miután nem kaptam választ kicsit nyugodtabb lettem, hogy nekem nem kell tartanom attól az őrült gyilkostól, aki ezt tette a sráccal. Nem tudtam mit csinálhatnék vele. Itt az erdő közepén biztos nincs senki most, így csak egyszerűen elhátráltam tőle és elkezdtem futni. Nem tudtam merre csak valahová messze, ahol majd elfelejthetem ezt az egészet.