Iason Mayfield

A szemeibe nézve próbáltam némi értelmet nyerni, hogyha máshonnan és máshogyan nem is, legalább úgy rájöhessek: talán most éppen csak tréfál. Mert tréfálnia kell. Én nem lehetek a számára legideálisabb partner, ahogyan ő nevezett. Talán ha esetleg előbb találkozik a fivéreimmel, nem pedig velem, esetleg máshogyan vélekedne. Rájuk akaszkodna ilyen szépen, mint most rám és nekik, őket próbálná meg becserkészni. Mert valljuk be, most éppen azt teszi. Tudom, hogy a képességeim érdeklik, meg valami egyéb, amire gondolni sem akarok, mégis valljuk be képtelenség, ha ilyen közel van hozzám.
– Te még gyerek vagy, ne akarj velünk barátkozni! – mondom ezt úgy, mintha száz évvel idősebb lennék nála, holott dehogy, csak néhány hónap jogosít fel arra, hogy így beszéljek vele. Tudom, mire van szüksége. Ismerem a hozzá hasonlókat. Tipikus árva gyerek arca van, aki nem kapott elég szeretetet és eltorzult világképe van, melybe véletlenül engem is beleillesztett. De ki kell ábrándítanom, valahogy. Csak ugye tipikusan nem én vagyok a helyzet magaslatán, hanem nála van a labda. Az ő kezében van az a bizonyos ütő kártya.
– Nem vagyok gyerek, ugyanannyi idősek vagyunk! – kezdi felkapni a vizet, toporzékolhatnékja van. De tudja, hogy semmit sem ér el vele, mert már ismer annyira, csak reménytelenül próbálkozik még mindig. Most, hogy látom rajta mi nyomja a szívét vagy esetleg mi lehetne az óhaja, egyre jobban látom az igazi arcát. Mindvégig neki volt szüksége rám, nem nekem rá.
– Nem viselkedsz a korodnak megfelelően. Nézz magadra! – itt sajnos akaratom ellenére én is végignéztem rajta, hogy lássa mennyire iszonyodhatok a hülyeségeitől. Itt most próbáltam az öltözködésére és az egész megjelenésére utalni. Hogy nézzen végig magán, ha valakit fel akar szedni akkor ahhoz ki is kell öltöznie, nem a kétségbeesettet kell játszania, mert az emberek sajnálata kérdőjeles, az enyém meg főleg. Én ugyanis nem sajnálok meg senkit sem, megértek meg minden, de sose sajnálok. Azon az elven vagyok, hogy bizonyára joggal vannak abban a helyzetben, életszituációban amibe kerültek. Az elődei vagy saját maga tehet arról, hogy vagyonos vagy sem. Az mulandó, én hiszek abban, hogy ronthatunk vagy javíthatunk a saját helyzetünkön, az már csak rajtunk múlik mire vagyunk hivatottak és képesek.
– Te persze a korodnak megfelelően viselkedsz? Miért vagy ennyire hitetlen? Le kell betűznöm, hogy csak úgy tündökölsz ha feszélyezve érzed magad és feszegetik a határaidat? – közelebb jött, próbáltam hátra lépni, jelezve, hogy elég satnya bókjai vannak és ezzel nem lenyugtat, hanem felhergel. De hogyan adhatnám a tudtára?
– Azért mert én nem vagyok homár, mint te. – kiböktem végül. A lehető legvisszafogottabban, abban reménykedve, hogy esetleg rosszul érti a homár szót és nem elsősorban a vízi állatra gondol.
– Ma még hetero vagy, holnap bi és azután te is "homár"leszel. – próbálta a levegőben azt a bizonyos macskakaparást utánozni a kezeivel, én meg karba tettem a kezeimet. Hegykén, határozottan, makacsul tudva azt amit sajnos tudok.
– Én… Te nem ismersz eléggé. – nem volt bátorságom kimondani, hogy nem vonzódom senkihez, nem köti le a figyelmem az ilyesmi, esetleg találok magamnak jobb elfoglaltságot minthogy kívánatosnak találjak egy nőt vagy egy férfit.