Sarah Carter

Beteg neve: Sarah Carter
Határozat: A szakorvosi tanács döntése alapján a beteg szabadon elhagyhatja az intézményt, de időszakosan felülvizsgálatra szorul.
Mellékletek: A beteggel folytatott interjú hangfelvételen és az az alapján készült írásos változat, mely alább olvasható:
- Szervusz, Sarah! Hogy érzed magad?
- Jól, köszönöm.
- Mesélnél egy kicsit magadról? Ki vagy és honnan jöttél, hogy kerültél az intézetünkbe?
- 112 évvel ezelőtt születtem itt, Amszterdamban. A szüleim nem szerelmi házasságban éltek, abban a korban ez a dolog még csak bimbózott, annyira nem volt elterjedt. Egy öcsém is volt. Nyilván már nem élnek. Az öcsém és az apám meghaltak a második világháborúban, az anyám meg… Nem tudom, valamivel később, időskorában. Nekem az már nem igazán számított. Lányiskolába jártam, majd 15-16 éves koromban egy gyárban kezdtem dolgozni, amit rémesen untam. Tíz évet mégis le kellett húznom ott. A szüleim már megtalálták nekem akkorra a szerintük ideális férjjelöltet. De egy nap összefutottam vele és mindent megváltoztatott.
Hogy kivel? A mesteremmel, aki nem sokkal később azzá tett, ami most vagyok. Neki köszönhetem az öröklétet, hogy kinyílt számomra egy új világ. És nemcsak azzal, hogy vámpírrá tett. Több volt ő nekem egy egyszerű mesternél. Megmutatta nekem az igaz szerelmet is. Azt mondják, az ember életében csak egyszer lehet valóban, igazán szerelmes. Biztos vagyok benne, hogy ez így van. Ahhoz az elsöprő érzéshez, ami közöttünk dúlt, hozzá soha nem érhet fel senki. Szinte egy szempillantásnak tetszik így visszagondolva az az idő, ami nekünk kettőnknek jutott. Tizennyolc év. Az örökléthez képest ez tényleg csekély. De én úgy hittem, mi örökkön-örökké együtt leszünk. Szerelemben az örökkévalóságban. Nem is vágytam másra. Boldog voltam. De azt… aztán elvették őt tőlem.
Egy csapat vadász volt. Régóta vadásztak már ránk, elsősorban a mesteremre. Nem értem, miért bökte a csőrüket, hogy embervéren éltünk, végtére is nekünk is élnünk kell valamiből. Céltalanul soha nem gyilkoltunk, csak a magunk örömére. Őket talán hibáztatja valaki azért, mert mondjuk disznót, csirkét ölnek, hogy ehessenek? Akkor minket miért? Erős férfiak voltak. Sokan, csak így tudták kijátszani az én okos, furfangos mesteremet. A szemem láttára ölték meg. A mesterem elbújtatott és megesketett, hogy nem jövök elő, bármi történjék is vele. Sikerült úgy elrejtenie, hogy a vadászok nem fogtak szagot. Végtére is ők csak ostoba emberek. De elvették tőlem a szerelmemet… a mindenemet… ott porladt hamuvá a szemem előtt, miután levágták a fejét. A mai napig álmaimban kísért a jelenet.
Onnantól kezdve megváltozott minden. Már csak a bosszú éltet. Jól megjegyeztem a vadászok arcát, akik kivégezték őt. Ők nem láthattak engem és ezt fordítottam az előnyömre. Felkerestem őket egyesével, magamba bolondítottam őket, majd a lehető legkegyetlenebb módon vettem el az életüket, miután először összetörtem a szívüket. Bár elég nagy csapatról volt szó, néhány évtized alatt mindegyikkel sikerült leszámolnom. Ezzel azonban nem érem be. Nem hagyom, hogy ezeknek az embereknek bármi nyoma maradjon a Földön. Nekiálltam a leszármazottaikkal is ugyanezt tenni. Írmagjuk sem maradhat ezeknek az embereknek. Különben is, a fiúban tovább él ősei bűne. Nekik is fizetniük kell. Így ért engem az árnyéknélkülivé válás. Mestere lettem a gyilkolásnak és a férfiak bájolásának.
Az intézetbe néhány éve kerültem. Az egyik áldozatom volt felesége tolt fel, akinek történetesen volt kötődése a természetfelettihez. Ezért hoztak be ide. Azt mondták, beteges, amit csinálok. Nem normális. Hogy elment az eszem, mert már régen nem azokat büntetem, akiket kéne, erre a bosszúvágy sem magyarázat. Pedig dehogynem. Ezért vagyok most itt. Hogy „kigyógyítsanak”.
- És most hogy érzed magad? Kínoznak még a régi emlékképek? Hogy viszonyulsz a mestered emlékéhez, a vadászokhoz? Mihez akarsz kezdeni, ha kimész innen?
- A mesterem emléke örökké a szívemben él, én mindig őt fogom szeretni. Úgy mint őt, soha senki mást nem tudnék. A rémálmok is vissza-visszatérnek még. Máskor kellemes emlékekkel karöltve. Olyankor azt álmodom, a mesterem még él. Ami a vadászokat illeti, végül is már rég halottak mind, nem igaz?
- Úgy tudom, vár rád odakint egy fiú. Aki történetesen egy vadász leszármazottja. Talán azé, aki végzett a mestereddel. Ugye nem a régi életstílusodat akarod folytatni?
- Ne viccelj, mint mondtam, az már a múlt. De így igaz, jelenleg van párom. Az itt tartózkodásom alatt ismerkedtem meg vele, de ő nem beteg itt, csak egy hozzátartozó. Most már miattam is jön. Ha kimegyek, az a tervünk, hogy elutazunk innen messzire. Fizikailag is el kell távolodnom kicsit ettől a helytől, hogy felejteni tudjak. Szerintem most ez a legjobb megoldás egy új életre, az újrakezdésre. Később aztán talán majd, ha már késznek érzem rá magam, visszatérek ide, hogy szembenézzek az emlékekkel.
- Ezek igazán dicséretesek tervek. Remélem, sikerül őket valóra váltanod. Minden jót neked!
- Köszönöm. A kórház minden dolgozójának is. Köszönöm az eddigi munkájukat, az odaadó ápolást, ami segített a gyógyulásban.
Határozat indokolása
Bár fent nevezett páciens tényleges gyógyulása kétséges, az interjú során végig kiegyensúlyozottnak, őszintének tűnt, az indokoltnál nagyobb érzelmi kitöréseket nem tapasztaltunk. Mindennek ellenére, páciens ismerten jó manipulatív képességére tekintettel fokozott figyelemmel kísérése indokolt lehet. Ezen fenntartással és az időnkénti rendszeres ellenőrző vizsgálatok kötelességével a szakorvosi tanács a beteg távozását saját felelősségére engedélyezi.