Sally - Hora

Sally  &  Horatio

Apám mindig arra tanított, hogy inkább a tetteimmel bizonyítsam, amit el akarok érni, mint sem a szavaimmal, a szájával bárki hősködhet, de azt bizonyítani is kell.
Ha élni akarsz, egy dolgot meg kell tanulnod: fogadd el a dolgokat úgy, ahogy vannak, és fogadd el önmagad úgy, ahogy vagy. Csak lépj tovább inkább, mint hogy olyan dolgokba kapaszkodj, amiken nem tudsz változtatni.  
Természetesen ennyi idősen nem vagyok már naiv tudom, hogy maradéktalanul senkiben sem lehet megbízni, csak pár ilyen egyén létezik a számomra.
Nincs szánalom, fájdalom, csalódottság a tekintetemben.
A hierarchia könyörtelen, de igazságos rendszerében, az erősebb "kutya" baszik! Ez az igazság.
Órák vagy csak percek teltek el. Hiába, az időérzékem teljesen a ködbe veszett. Hisz... hogy tudná megmondani valaki, hogy nappal van-e vagy éjszaka, hogyha nem lát különbséget a világos és a sötét között? Egyszerűen rájöttem, hogy mindegy, hogy reggel van-e vagy este. Reggel és este is minden ugyanolyan marad. Szóval tökre lényegtelen.
Zihálok, egyre jobban utat tör magának a félelem. A béketűrésem, és a látszólagos nyugalmam egyetlen szempillantás alatt foszlik le rólam, mint egy megtört varázslat.
Csupán idegi reakció? Az ösztönök fejlettebb manifesztációja? A lélek rezdülései? Vagy valami egészen más? Ebben az életben aligha kaphat erre választ bárki... S mégis, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért? - olyan heves, erős érzelmeket vállt ezzel ki, amik egy embert meg is ölhetnének, elviselhetetlenül sok egy dobogó szívnek.
Olyasvalaki lettem, aki elvesztette a fonalat a válaszai felkutatása közben, és megrökönyödve ácsorgok felgyülemlő kérdéseim undorító kavalkádjában. Sírni akarok. Hetekkel ezelőtt azt mondtam volna, hogy akik sírnak, azok gyengék. De valójában azért akarok sírni, mert az elvonja a figyelmemet arról, hogy lassacskán, de folyamatosan vérzek legbelül. Jobb elsírni magad, mint elvérezni. Küzdjek, tépjem szét, öljem meg. Vérfarkas vagy Hora. Mutasd meg igazi valód...
Emeld fel a fejed, és csináld végig.
Megtiltom neked, hogy feladd!
Szenvedj. Szeress. Éhezz. Vérre, elismerésre.
Nem adtam engedélyt arra, hogy láss.
Azt akarom, hogy érezz.
Tekintetem lassan nyílik fel, jéghideg pillantás ez, mellyel ha lehetne, már rég megöltem volna az ellenfelet.
Végigfut a gerincem mentén az a bizonyos egyedi érzés, "megrázza" a testem, megnyújtja a bőröm, inaim, izmaim, csontjaim.  Koromfekete szőrt lök a sima felszínre, négykézlábra kényszerít. Megpróbálok a lehető legkevesebb hévvel a talajra érkezni, de mivel ez sose sikerül, sebes rohamban rontok neki az illetőnek. Nem tudom ki ő, de ez az ami a legkevésbé érdekel! Agyaraim a vállába mélyednek az ugrást követően, majd mögötte érkezem talpra. Fordulás.
Dühösen dobban mellső mancsom a földbe. Bundámat borzolva, szűnni nem akaró morgással figyelem. Ég a talpam alatt a talaj. Még akkor is, amikor csak úgy, egy gondolat alatt vált alakot, íriszeimben viszont láthatom saját lángjaimat. A gyűlöletem felé kézzel fogható.
Csupán egyetlen pillanatom marad arra, hogy felmérjem, pontosan mi fog következni. Még visszhangot vert fejemben a saját gondolatom utolsó taktusa, újra félek, mert megint képtelen vagyok uralni a testemet, pontosan úgy, mint akkor nap. De ez nem tűnik olyan végtelenül hosszúnak. Ebben nincs merengés. Ebben tömény gyűlölet lakozik, amiért mindegyik más módon, hatol át testemen és lelkemen.
Nem vagyok a játékszered! Sem a tiéd, sem a többi haverodé!
A pillanatok műve volt az egész. Az ismeretlen mely felcseszte az agyam már halott és tépem őt, zabálok belőle.
Talán percek kérdése mire teljesen megnyugszom, az egész folyamat visszafelé lezajlik, emberalakot veszek fel. Térdre rogyva kapkodom a levegőt, nézem a cefet - cafatot magam előtt. Majd felkapom a fejem. - Ha ennél halkabban vennéd a levegőt is észrevennélek. - lassan állok fel, a vállam felett nézek hátra a sötétbe.
- Gyere elő!