Camille Mallow >> Little Wolf <<

Cím:  I don’t know who are you, but I feel this true
Zene: Flawless

Camille Mallow csak ült a nappali kanapéján és bámult ki a fejéből. Még mindig nem tudta elhinni, amit a napokban látott. Egy fiút, aki erdőtüzet okozott pusztán a gondolataival. Nem volt nála öngyújtó, sem gyufa, ami lángba boríthatta volna a fákat, csupán az elméje. Camille hallott már olyan emberekről, akik képesek varázsolni, de még egyel sem találkozott, s ezen a fiún határozottan érezte, hogy nem puszta halandó, hanem van benne valami, ami természetfelettivé teszi. Nem tudta kiverni a fejéből. Sem azt, amit csinált, sem őt. Volt benne valami, ami megfogta Camillet, és nem akarta elereszteni. Valami, ami egyszerre volt fagyos és forró. A lány néha beszélt az emlékéhez, olyanokat mondott, hogy ezt senki nem fogja tudni eltusolni, de aztán mindig rájött, hogy talán ő volt az egyetlen, aki a helyszínen volt, mikor a fiú felgyújtotta a lombokat. No, meg persze arra is, hogy azt, amit mond, valószínűleg senki nem hallja rajta kívül.
Még a tévé és a rádió sem tudta lekötni a figyelmét, ahogyan az sem, ha festett, pedig az általában lefoglalta a gondolatait. Mindenhogy próbálta kiverni a fiút a fejéből, elment futni, úszni, de sehogy sem sikerült elfelednie azt, amit a napokban látott. Meg akarta őt találni, beszélni akart vele, hogy végre tovább léphessen, és élhesse tovább az unalmas kis életét.

Három nappal ezelőtt:
Camille próbált lélekben felkészülni a lassan elkövetkező teliholdra. Félt, hogy véletlenül megöl valakit, hiszen sajnos volt már rá példa. Születésétől fogva birtokolta a vérfarkas géneket, így nem egy teliholdat átélt és túlélt már, de a legutóbbi nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Emésztette is magát érte, pedig az édesapja nem egyszer elmagyarázta neki, hogy nem az ő hibája, a génjei miatt van, amit tőlük, a szüleitől örökölt, ő mégsem tudott túljutni azon, ami történt vele. Egy szörnyeteget látott akár hányszor csak belenézett tükörbe.
Nem tudta kordában tartani magát, így elhatározta, hogy az erdő egyik fájához láncolja magát, hátha akkor nem fog tudni elszabadulni, és randalírozni a városban, akkor talán majd nem fog bántani senkit. A lánc ott is lapult a táskájában, mindent eltervezett. Beállította az apja telefonját, hogy másnap reggel menjen érte, és oldozza el, elcsomagolt pár szendvicset és egy palack vizet is, hogy ha reggel éhes, vagy szomjas lenne, legyen mihez nyúlnia.
Alig érte el az erdő határát, a szeme megakadt egy fiún, aki ott állt a fák előtt. Pont abban a pillanatban ért oda, amikor a fák csak úgy maguktól meggyulladtak, füstölni és lángolni kezdtek, Camille pedig elkerekedett szemekkel bámulta a történteket. Még sosem látott ilyet, és ez kicsit megrémisztette. Ennek a fiúnak nagyobb hatalma volt, mint az ő családjának együtt véve. A lány szíve hevesen dobogott, még a hideg is átfutott rajta ahogy belegondolt, hogy ilyen emberek is léteznek. Sziréna harsant fel a háttérben, Camille rögtön felismerte a tűzoltókat, és a hangjukba vegyülő rendőrautók harsogását. Az apja rendőr volt, így csak abban reménykedett, hogy őt küldjék ki, ő maga sem értette, hogy miért, de nem akarta, hogy elfogják és bebörtönözzék ezt a kivételes képességű fiút.
- Fuss már! Tűnj el innen, különben nem fogom tudni eltusolni az ügyet! – mondta. Nem volt biztos benne, hogy a fiú hallotta, amit mondott neki, abban sem, hogy egyáltalán tisztában van azzal, hogy látta mi történt. Csak meg akarta menteni.
- Szaladj, ha nem teszed meg, az életedbe kerülhet a dolog. Miért nem tudtál veszteg maradni? – egyre hangosabban beszélt, de nem ment közelebb az elkövetőhöz. Mikor meghallotta, hogy lefékezett a kocsi, megpördült a tengelye körül és szemben találta magát az apjával.
- Kincsem, te meg mit keresel itt?
- Öhm… tudod jól, hogy mit keresek itt… mire ideértem az egész lángokban állt, nem tudom ki tehette – mondta, s hátrapillantott a válla felett, abban reménykedve, hogy a fiú már nincs ott.
- Jól van, szerintem menjünk haza… - mondta neki az apja, majd átkarolta a vállát és beültette a kocsiba.

Napjainkban:
Camille felállt a kanapéról, és lerohant a pincébe. Az egyetlen helyre ahol igazán otthon érezte magát. Fogott egy tiszta, üres vásznat, belemártotta az ecsetét a piros festékbe, és festeni kezdett. Oda sem figyelt igazán arra, hogy mit alkot, csak csinálta, próbálta elterelni a gondolatait mindenről, ami az elmúlt napokban vele történt. Valaki kopogott.
- Gyere! – kiabálta. Az ajtó nyikorogva kinyílt, cipő koppant a lépcsőn, és odalent megjelent az apja.
- Kicsim… - mondta, de elakadt szava, ahogy körül nézett a teremben. A régi tájképek és portrék eltűntek, mindenhol a vörös szín dominált, Camille értetlenül nézett hátra a válla felett, de az apja szeme elakadt a képeken, amik egy erdőtüzet ábrázoltak, és egy fiút, aki a fák előtt állt. Akár hová is nézett mindenhol ezt látta. Legalább huszonöt festmény volt abban a szobában, és az összes ezt ábrázolta. Camille észre sem vette, de mikor ránézett az éppen készülő festményére, szembe találta magát a fiúval, akit nem tudott kiverni a fejéből.