Camille és Milo

A bűnösök mindig visszatérnek a tett helyszínére. Ez olyan biztos, hogy itt állok már megint a fák előtt, a leégett fák előtt, amiből alig maradt meg valami. Eszem ágában sincs a döglött mókus és pocok család tetemeit megkeresni és elásni. Az egészről Blake tehet. Mindenhol ott van ahol én is, nem kellett volna beengednem még a házunkba sem. Hanem egyszerűen megfogni a nyakától fogva és...kámforrá vált volna mire bármit is tehettem volna, tehát teljesen feleslegesen agyalok a kihajításán a házunkból. Különben kell valaki aki elaltat és eltereli a gondolataimat erről a helyről. Ezért vagyok itt, le kell zárnom ezt az egészet magamban. Nem bízom meg abban a démonban, félő, hogyha megkérném vegye el az emlékeimet vagy tegyen valamit velük úgy átmódosítaná, hogy abból nekem sem lesz semmi köszönetem. Csak azokra a pillanatokra emlékezni, amit vele töltöttem el meg nem akarok! Persze jó játék az őrületbe kergetni a másikat, mert ő is ezt teszi, de mostanában mintha egyre hidegebb lenne az ágyam és az álmaim túl sötétek ahhoz, hogy szépek legyenek. Én mégis itt voltam, most már nem az álmomban menekültem ettől a lángoló fákkal teli erdőrészből, hanem teljes valójában, húsvér emberként álltam. Ez elől még az Álmok ura sem tudott megmenteni egy jól intézett ébresztő gombbal. A kőkemény valóságot nem tudtam elpusztítani, nem tudtam felébredni belőle. De legalább most nem ismétlődött a fejemben a lány minden egyes szava. Nem éreztem bolondnak magam, aki csak arra vár, hogy rátaláljanak, diagnosztizálják és bedugják abba az istenverte intézetbe. Megrúgtam a lábam alatt a port vagy inkább hamut, ki minek látja ezt az eldönti saját maga. Ha ilyen könnyedén el tudnám rúgni magamtól az emlékeimet is, meg lennék élve. Nem marna a bűntudat, csendesebb lenne a benne szunnyadó mérges kis srác akit Blake tud előhúzni a semmiből és akkor nyugtassam le magam. Igen, részben ezért vagyok itt. Hogy megnyugodjak. Noha ez nem olyan könnyű, legszívesebben ismét felgyújtanék valamit, végeznék az itt lévő összes fával csak úgy viccből. A düh és az idegesség nem vezet jóra, tudom. Aztán egyszer csak hátat fordítottam a fáknak, túl rémes jelenség ahhoz, hogy szépnek nevezzem a pusztaságot ami maradt. De legalább nézzük a dolog jó oldalát. Egy pocok és mókus családdal kevesebb van a Földön. Ennyi. Senkinek sem hiányoznak, az ökoszisztéma többi állattagja csak örülhet annak, hogy kevesebb a konkurencia és megnőtt az elemózsia száma. Mély levegőt vettem és kifújtam. Azaz csak kifújtam volna ugyanolyan gyorsan ha nem látom meg őt alig néhány lépésnyire tőlem.

Nem vagyok gyilkos, hiszen senki sem halt meg, legalábbis emberek nem. Tehát nincs baj. Akkora nagy baj. Különben még mindig érzem ahogyan a tűz a hatalmába kerít és melegíti az arcom. Holott nem kellene. Nem kellene ilyeneket képzelnem. De mégis ezt éreztem. Akkor meg pláne, amint megpillantottam Őt. Levegőt is alig tudtam venni, nemhogy már ezután kifújni nyugodt körülmények között. Ez persze nem elég, miért volna elég? A képzelet egy aljas dolog! Főleg ha már nem csak a hangját hallom, hanem látom is Őt, testet képzelek neki és hasonlók. Ez aggasztó! Nagyon aggasztó! Még köszön is! Mintha eddig nem ezt a hangot hallottam volna a fejemben, már mióta. Természetesen arra nem számítottam, hogy pont ezen a helyen, pont most találkozunk. Mert elég ránézni az árnyékára és elég valószínű ez az egész nem a képzeletem szüleménye. Azoknak ugyanis nincs árnyékuk. Tehát ez a kőkemény valóság. A lány tényleg nekem köszönt. Micsoda fordulat! Gondolom nem tettethetem azt, hogy süket vagyok és jelbeszéddel kommunikálok. Amilyen szerencsém van kifogok egy olyan lányt aki érti a jelbeszédet és megfogott vele, mert mondjuk én nem és ki tudja mit mutogatnék el neki azokból a beszélgetésekből, amit a tévében láttam jelbeszéddel. Érthető, hogy nem kockáztatok, mert a végén ki tudja mit közölnék vele!
– Szia?! – nem tudtam eldönteni, hogy most miként reagáljak erre a köszönésére, így hát visszaköszöntem, mert azt kell gondolom ha már itt vagyunk és köszönt. Minek legyek feleslegesen bunkó ugyebár? Közelebb léptem hozzá, emellett természetesen ki is húztam magam. Mi értelme lenne meggörnyedni és meghúzni magam, ha teljesen biztonságban érzem magam? Vagy legalábbis még.
– Nem kellene itt lenned. – ennyit arról, hogy nem szólalok meg, csak ha kérdeznek. Különben tényleg nem kellene itt lennie, legalábbis egyedül. Annyi lökött ember van a világnak ezen a táján! De csak néztem őt, pontosabban jól esett az, hogy láthatom és nem csak hallgatom a hangját amitől az őrületbe kerülök szó, szerint.
– Nekem sem kellene itt lennem. – jelentem ki még mielőtt ő tenné meg helyettem. Gondolom akkora nagy szerencsém nekem sincs, hogy ne említse ezt meg. Különben mi dolgom nekem egy ilyen helyen ugyebár, ahol még a pocok és a mókus se jár már, hála nekem. Őszintén csak miatta vagyok itt, azért, hogy felejtsek és tessék! Úgy néz ki ez korántsem megy könnyen, olyan könnyen persze ahogyan én azt reméltem. Miért nem maradtam otthon? A tegnap is eljöhettem volna, de nem. Nekem ma kellett, ebben a szent minutumban.

Nem tehet mást, mert gondolatban mindig itt van? Vajon ez lehetséges? Úgy értem, hogy két személy majdnem ugyanarra gondoljon és... Nem, biztosan nem. Különben addig jó, amíg ő nem azt gondolja amit én gondolok ha gondolkodom. Bármilyen hihetetlen, de fiú létemre gondolkodni is tudok, pláne ha az én generációmról van szó, akkor hozzájuk képest is sokat. A felnőttek nem tudnak semmit, azt hiszik, hogy csak egy újabb hangoskodó gyerek vagyok. Akire irigyek lehetnek, mert más mint ők, nem olyan sokat megéltek és ostobán hívők. Mert valóban, az én generációmtól várják el azt, hogy hozzájuk hasonlóan higgyünk. De ha tudnák, hogy bennünk, vagy legalábbis bennem, nincs meg az a hiszékenység és naivitás ami bennük megvan elszörnyülködnének. Tőlünk várják a jövőt. Tőlem, aki majdnem felégette az egész erdőt, csak mert kedve volt hozzá. Ez persze nem elég. Miért ne volna elég? A telhetetlenség jó, legalábbis addig amíg más erőt nem kovácsol a telhetetlenségedből és ellened nem fordítja. Mondanom kellene valamit igaz? Nem hagyhatom szó nélkül, amit az imént mondott, hiszen engem is ez vezért ide s, legyünk őszinték, nem volnék itt ha nem a hangja, a szavai járnának a fejemben megállás nélkül.
– Különös. Ez az egész akkor nem véletlen. – de iszonyat mód véletlen, veszteg maradhattam volna otthon, várhattam volna legalább egy napot míg ide jövők, de nem. Nekem most kellett! Lett volna más választásom, de a vérem ami előre hajt nem engedett. Remek. Annak persze örülök, hogy egyetért velem nem kéne itt lennem nekem sem. Hát nem is, az egyszer biztos. Őt látva azonban, megnyugszom. Nem egy őrült aki képes a fejembe turkálni és szavakat suttogni, azok az én emlékeim, fantáziám szüleménye, vagy legalább egy részük. Ha hozzám hasonló mágus volna, akkor arról biztosan tudnék, vagy legalább volna valamilyen érzésem, hogy hoppá, nem egy buta halandóról van szó, aki ha tudná mi vagyok legszívesebben máglyán égetne el. Mert ők biztosan csak erre képesek, ha megtudják az igazat és akkor félő, hogy nem tudnám olyan jól irányítani a tűzet. Megvédeni sem tudnám magam, mert túlságosan be lennék pánikolva és félteném az életem. Figyeltem amint ő is közelebb lép hozzám és nem csak én vagyok az aki lefaragja a kettőnk között lévő távolságot. Amikor azonban kijelenti, hogy tudja mi vagyok elpattan a fejemben egy szikra. Honnan tudja? Dehogy tudja! Nem is sejti. Nem sejtheti, nem szabad sejtenie! Egyszerűen csak felsóhajtok, majd a szemeibe nézek.
– Persze, hogy tudod. Mindenki tudja. Egy ember. Nem is szellem. Mégis mire számítottál? – cseppet sem vagyok felháborodott vagy ilyesmi, inkább csak próbálom elterelni a mágusi mivoltomról a témát. Ez valami olyasmi, amit még a halandó barátnőimnek sem mondtam el, nemhogy annak a lánynak akinek a hangja már napok óta az őrületbe kerget.

Nem igazán hisz a sorsban. Én sem. Vagyis nem egészen, de az részlet kérdése miben hiszek és miben nem. Az egyik tanárom egy démon, a másik szimpla ember de akkor is ki tud készíteni a harmadik meg ki tudja mi, de nem látok senki fejébe így csak azt tudom megállapítani ami nyilvánvaló és a két szememmel is meg tudom különböztetni a teljesen normális embertől. Ez a csaj nem volt normális. Már azért se, mert tud gondolkodni és hamar összerakja a képeket. De még milyen jól! Szóval tudja, hogy mágus vagyok! Csak hümmögök egyet. Semmi válasz, hogy oh ez butaság, mert mágusok nem léteznek, úgy ahogy az angyalok vagy démonok, de ez nagy hülyeség volna. Tekintve, hogy mint említettem az egyik tanárom eléggé démonian viselkedik. Miért tagadnám le azt aki és ami vagyok? Holnapra talán őrültnek fogják hinni, ha csak egy szimpla ember és... Bár ők nem mondanák ránk sosem, hogy mágus, hanem biztosan valami sokkal szimplább és egyszerűbb szót használnának a mágus helyett. Talán varázsló vagy boszorkány, mindent kinézek belőlük. Ebből a lányból azonban, nem is tudom. Megvonom a vállam.
– Mit számít? Nem vagyok olyan, mint te vagy mások. – nem bízom meg benne, de igazából el sem szaladok azért, mert félnék tőle. Belőle még nem árad semmi olyan irritáló tényező, mint például Blake-ből, akinek a puszta jelenléte is kikészít. Jó igaz, hogy eddig csak vele találkoztam, mint démon és aki fel is vállalta ezt, szóval szerintem tudatosan belém épülhetett a közelében a megvetés amit érzek. Vagy a düh, esetleg a rögvest megtudnálak ölni érzés, de ennek a lánynak a közelében nincs ilyen érzésem.
– Az apukád rendőr? – nem mintha a rendőr apák lányaira buknék és túlzottan számítana, de kíváncsi voltam. Vajon van-e valami alapja a rémálmomnak vagy csak beképzelem az egészet? Ami igazából nem lepne nagyon meg, mert mágus vagyok, az átlagnál sokkal furcsább álmaim vannak, mint azt bárki elhiszi.
– Amúgy Milo vagyok. – gondolom illene be is mutatkoznom, ha már eddig voltam olyan barom és nem mondtam ki, hogy igazából tényleg mágus vagyok, de nem bízom meg benne s, ne várja el mindezt a gondolataimon kívül is megosszam vele. Persze nem néztem démonnak, ugyanakkor még bármi lehetett és köztük akár angyal is akinek az a képessége, hogy a fejembe lát és tudja mit gondolok. Bár gondolom ha eddig tudta volna mire gondolok legalább egy nyaklevest adhatott volna, de nem adott szóval... megmenekültem a csapás elől!

A szüleimtől tudok mindent, ők is tűz mágusok, nem egyáltalán nem föld, levegő vagy víz, hanem tűz. Jó, tudom ha valaki elképzel a fejében egy tűzmágust akkor az biztosan azt hihető, hogy az illető nagyon szófogadó, kimért, mert a tűz nehéz elem és pusztításra teremtetett, mert mi másra. Azt gondolnánk, hogy két tűzmágus fia legalább annyira okos és hidegvérű, mint amilyennek lennie kell. De az igazság az, hogy egy ravaszdi kreténről van szó. Aki még nem kapta kézbe a könyvét, amiből sokkal többet tanulhatna. Mert a szülei, hogy is mondjam okkal félnek attól, hogy a gyerekük rosszra használná a tudását. Különben is mit tudnak ők rólam? Semmit. Ahogy ez a lány sem tud rólam semmit. Az nagyon dicséretre méltó, hogy ezt ő maga is belátja.
– Örülök, hogy ezt belátod. – ettől persze nem mondtam azt, hogy nem keltette fel a kíváncsiságomat és nem érdekel az ő igazából micsoda. Mert nem ember, az egyszer biztos! Ha az volna akkor már nem lenne itt s, ha okosabb lettem volna akkor elcsórom a szüleim egyik könyvét kerül amibe kerül és megtanulok egy felejtés varázsigét, de nem. Én tiszteletben tartom a szüleim szabályát és nem harcolok egy buta könyvért, ami tényleg növelhetné a tudásomat.
– Hosszú történet. Nehéz lenne elmagyarázni. – nem igazából nem nehéz, olyan könnyű, mint az egyszer egy. Csak még magamnak sem vagyok képes bevallani, hogy vele álmodom, nem természetesen nem róla, mert eddig csak a hangját hallottam, de így szemtől szembe még nem igazán láttam őt. Ezért is olyan hű de hihetetlen az egész a számomra, nem tudom elhinni, hogy tényleg itt van. Pontosan akkor amikor én. Ez meg igazán megérne egy misét a templomban, de nem járok templomba, egyrészt mert... Komplikált a hitem. Másrészt, mágus vagyok. A kérdésére elkomolyodom, tényleg azt hiszi, hogy gondolatolvasó vagyok? Tényleg? Ez az első ami az embereknek lerí rólam? Kacagni kezdek. Nem tudom visszatartani, egyszerűen muszáj. Persze hamar abba hagyom. Nincs az a pénz amiért órákig kinevetnék egy lányt, aki olyasvalamit feltételez rólam, ami nem igaz rám. Persze szórakoztató meg minden, de akkor is. Közelebb lépek hozzá és megérintem a vállát, egyfajta nyugtatásképpen is.
– Nem, nem vagyok gondolatolvasó, csak tűzmágus és semmi több. De szerintem ezt már te is sejted, akármi légy. – kemény fejtörő az egyszer biztos, pláne ha nem rendelkezek olyan szuper megérzéssel, mint egy démon aki semmi perc alatt megmondja rólad mi vagy és mi nem ami a fajodat illeti természetesen.
– Szép neved van. Camille.