Ophelia Holland

A lépcső tetején állva nézek a mélységbe. Kíváncsian várom, hogy lábaim mikor visznek már előre, hogy végre túlessek ezen. Mert hát nem nehéz... Most, ebben a pillanatban is egymást lökdösik az emberek, hogy végre lejussanak a megállóba. Néhányan szúrós szemekkel pillantanak fel rám, hogy tűnjek már az útból, de nem érdekelnek.
Egy kezdőlökést azonban mégis sikerül kapnom, onnantól kezdve pedig nincs megállás. Ugyan még így is úgy nézek ki, mintha lassított felvételben sétálnék lefele a lépcsőkön, de nem tudok változtatni ezen. Az emberek elrohannak mellettem, hogy még pont elcsípjék a bent várakozó járatot. Én azonban nem sietek el semmit sem. De lent már nem toppanok meg, lábaim egyenesen visznek előre. A nyitott ajtókon át belépek az egyik metró kocsiba. Automatikusan az egyik kapaszkodóhoz sietek, ujjaimat köréfonom. Az ajtók csapódva becsukódnak, mi pedig elindulunk. Mély levegőt veszek, többször egymás után, mert kezdem azt érezni, hogy megfulladok. Hűvös kezemet a nyakamhoz szorítom, hogy segítsek lehiggadni magamnak, de ez a módszer csupán pár másodpercig segít. Utána csak még jobban bepánikolok. Egyre szaporábban kapkodok levegő után, gyorsan pillantok körbe magam körül, újra és újra. Nem érzékelem, hogy valaki is figyelne, de ez nem is csoda, tekintve, hogy a föld rekordsebességgel kezdett el forogni körülöttem.
Leguggolok, de továbbra sem engedem el a kapaszkodót. Remegni kezdek, hányinger tör rám, a szívem majd kiugrik a helyéről. Nem tudom lenyugtatni magam, s ahogy újra és újra pislogok, egyre homályosabban látom a tömeget körülöttem. Mielőtt egy vészjelző sikoly elhagyhatná a számat, minden elsötétül körülöttem.

Kinyitom a szemeimet, körbepillantok magam körül, s a másodperc röpke töredéke alatt rájövök, hogy egy kórházban vagyok. Ahogy sikerül jobban fókuszálnom a szemeimmel meglátom, hogy a nővérem éppen egy orvossal beszél. Remek...
Megköszörülöm a torkom, amire rögtön felkapja a fejét és odafut hozzám.
- Drágám! Hogy érzed magad? - Megsimítja a hajamat és aggódó tekintettel néz rám.
- Jól. - Elhúzom a fejemet, mert sohasem szerettem, ha valaki a hajamat piszkálta. Mire bármi mást kérdezhetne, odalép az orvos és elmondja, hogy pánikrohamom volt. Ad pár tanácsot, felír pár receptet, még a kollégáját is, mint a legjobb pszichiátert a városban, beajánlja. Hát én meg nem fogok agyturkászhoz járni és pont. Az orvos kimegy, a nővérem is vele tart, én meg amilyen gyorsan csak lehet, kikelek az ágyból és felöltözöm. Mire testvérem visszaér, már az ágy mellett állok, teljes harci felszerelésben és indulásra készen.
- Pihenned kellene... - Kezdi megint az aggódást, amiből nekem már nagyon elegem van.
- Majd pihenek a repülőn. - Vágom vissza, miközben felhúzom a csizmámat.
- Repülőn? Hová mész? - Szemei kikerekednek és ijedten vizslatni kezd velük.
- Amszterdam-ba. - Nincs kedvem csacsogni, csak éppen annyi információt osztok meg vele, amennyi szükséges.
- Mikor? - Kérdez újra, majd amikor válaszra sem méltatom, elém lép, karjait összefonja és dobolni kezd a lábával.
- Négy óra múlva. Úgyhogy ha megbocsátasz... mennem kell. - Elsétálok mellette, erősnek és nemtörődömnek mutatom magam, de ugyanakkor a szívem szakad meg. Sohasem akartam így viselkedni vele, de egyszerűen nem bírok a szemébe nézni. Én voltam az, aki miatt el kellett temetnie a szeretteit. Mindegy, hogy ő nem tart hibásnak, mindegy, hogy ugyanúgy szeret. Én ezt sohasem fogom tudni megbocsátani magamnak.
- Ne csináld ezt... - Elkapja a karomat és ezzel egy pillanatra megállít.
- Nem tehetek mást. - Suttogom, majd kivonom kezemet a szorításából és elsétálok.
Vagy már inkább futok. Minél előbb ki akarok jutni az épületből, magam mögött hagyni ezeket az élményeket, emlékeket. Azért, mert egyszer kijött rajtam egy pánikroham, még nem jelenti azt, hogy beteg vagyok és állandó kezelésre szorulok.
Bár megeshet, hogy éppen egy elmegyógyintézet falai között érezném jól magam, ki tudja. Mekkora poén lenne beszökni egybe! Ha alkohol nincs is ott, biztos adnának valami nyugtatót, ami elhomályosítani a maradék józan eszemet.
Az épület előtti szemetesnél megtorpanok, s előhúzom az orvostól kapott recepteket. Kidobnám őket, de az előbbi gondolatom miatt inkább visszagyűröm őket a zsebembe. Talán később még valamelyik jól jöhet.
De most irány Amszterdam.