Noah van der Linden

A diákok csendben figyelik, ahogy a tanár a táblára különböző alakok és furcsa egyenleteket ír fel a táblára a filctollával, s csak amikor végzett, akkor kezdik el lemásolni a táblán lévő dolgokat. Egyedül a ceruzák sercegése az, ami megtöri a csendet, miközben a tanár a padok között sétál.
-Múlt órán tanultuk, hogy miként számolhatjuk ki egy háromszög kerületét, és területét, most felírtam nektek a táblára több különböző síkidomot, s azt, hogy miként számoljuk a területüket, kerületüket. – magyarázza a tanulóknak – Itt láthatjátok a trapézhoz tartozó képleteket, mellettük a négyzetét, és egy szabályos hatszög. Aki most meg tudja mondani, hogy miképpen tudná ezeknek a területét kiszámolni, az adott képletek nélkül, az kap egy kisötöst.
A kis diákok mind gyorsan lapozgatni kezdik a füzeteiket, kivéve egyet, aki azonnal fel is emeli a kezét, de a tanár még nem szólítja fel, hanem vár a többiekre is. De miután senki más nem jelentkezik, így felszólítja.
-Igen Noah?
-Mind kiszámolható, ha háromszögből építjük fel. – jelenti ki határozottan.


Lehunyt szemmel ülök csendben, miközben apám szavaira várok. Már egy órája ülök némán a meditációs teremben, amit már évszázadok óta használ a családunk. Bonyolult körök, egy spirál vonalon elhelyezve. Pontosan 13, amik a beavatási szinteket jelzik. Mindenki csak addig léphet be, amilyen szinten tart. Így hát, amikor apám jelezte, hogy oktatni akar, akkor szótlanul bejöttem ide, s elfoglaltam a helyem a második körben. Volt már, hogy apám 4 órát váratott itt meg, hogy evvel is elmélyístse benne a tanultakat, s a családunk eszméit.
Hamarosan meghallom a várva várt hangot, s a lépteket.
-Még csak a kettes körben vagy, de hamarosan készen állsz átlépni a hármasba – dörmögi – ez nagy kegy, és megtiszteltetés. Ekképpen kell hozzá állnod, olyan kegy, amelyet a nővéred soha nem lesz képes megérteni. A víz csendes és nyugodt, addig amíg el nem jön az idő, mert akkor szökőárként pusztít el mindent.


-Amman non su tra-noh ita he returo – olvasom ki félhangosan a varázsszavakat az íróasztalomnál a régi varázskönyvből, amit apa polcáról emeltem el ismét – hepto duro in merato nerato
Amint az ajtó nyílni kezd, abbahagyom az olvasást, s egy csillagtérképet húzok a könyvre, mintha azt tanulmányoztam volna a szobámba. De megkönnyebbülésemre csak Lieke lép be a szőke tincseivel. Nem kér engedélyt, hogy belépjen, csak simán belép, s becsukja maga mögött az ajtót.
-Na mi a helyzet öcsi? – kérdezi vigyorogva. – Várod már, hogy mit hoz a mikulás neked?
Megtehetném, hogy hazudok neki, s ő nem vonná kétségbe, de még sem visz rá a lélek, hogy hazudjak neki. Így inkább csak lenyúlok az asztal mellé, s az iskolatáskámból előveszek egy négyzetrácsos füzetet teljesen fapofával. Látom Lieke arcán, hogy már megint azt az arcot vág, amikor aggódik értem.
-Július 21; Emili C.K. álmában meghalt. – mondom miközben a füzetből újságkivágásokat helyezek az asztalra. – Augusztus 21; Thomas J. D. álmában meghalt; Szeptember 19; Gree V. H. álmában meghalt – mondanám tovább, de felemeli a kezét, hogy megszakítson finoman.
-Már megint mibe akarsz belekeveredni? – teszi fel nekem a kérdést, nem szemrehányóan, hanem inkább aggódva, de még mindig kedvesen.
-Október 31; Sarah N. I. álmában meghalt – sorolom tovább – November 30; Ilina S. R. álmában meghalt.
-Sorozatgyilkos? – teszi fel félve a kérdést kissé remegő hangon.
-Rosszabb. – jelentem ki. – Az első két áldozat között 31 nap telt el, a második és a harmadik között 29, majd 23, 19,17,13,11,7
-Prímszámok. – adja meg a fel nem tett kérdésre a választ, amire helyeslően bólintok.
-Mind a család első szülött gyermekei voltak, s elvileg nem haltak erőszakos halált.
-Természetfelettire gyanakszol – szögezi le.
-Engedd el a népemet! – idézem neki a bibliát…

-Akkor egy angyal? – kérdezi meg bátortalanul.
-Már nem angyal – jelentem ki szomorúan – igaz, hogy egykoron az volt. Már ha tényleg ő az. – teszem hozzá gyorsan.
-Mit akarsz csinálni? – szegezi végül nekem a kérdést.
-Nem tudom, de ha igaz az elméletem, akkor 12 nap múlva megint ölni fog.


A szobában szinte teljes sötétség honol, egyedül az általam meggyújtott gyertya ad némi fényt. De még így is teljeset tisztában vagyok vele, hogy mi hol van a szobában, hiszen kívülről ismerem. Mögöttem az íróasztalom, tőle jobbra a könyvespolcom, az ablak alatt az ágyam, s az ajtó két oldalán a ruhásszekrényeim. Nem látom, de tudom. Bár azt sem tudom, hogy mikor jöttem ide, vagy hogy hol voltam előtte. Egyszerűen csak itt vagyok. Első gondolatom, hogy felkelek a gyertya mellől, de amint megmozdulok egy érzés kerít hatalmában, hogy nem szabad. Nem azért mert tilos, hanem azért mert ha felkapcsolom, akkor meglátok egy szörnyet a szobámba típusú érzés. De elnyomom az érzést. Már majdnem elérném a villanykapcsolót, amikor a szekrényem megmozdul. Bumm! Nem lép, vagy hajol el, hanem ugrik egyet, mintha belülről egy hatalmas ütöttek volna rá. Bumm! Ismét ugrik egyet a szekrény. Bumm! Azonnal lépek hátra. Tudom, hogy valami rossz dolog bújt meg a szekrénybe. Nem, nem jó gondolat. Nem bújt, hanem én zártam be oda. Nem tudom, hogy mi az, hogy mikor történt, de szinte biztos vagyok benne, hogy én zártam be oda valamit, de nem szabad kiengedni.
-Mit csináltál? – hallom meg Lieke elcsukló hangját, miközben érzem az érintését a karomon, de őt nem látom…

-Lázas. – jelenti ki az orvos határozottan, majd gyorsan hozzáteszi – de nincs miért aggódniuk, csillapítjuk a lázát. Valószínűleg valami fertőzés, szóval kap mellé antibiotikumot. Volt a fiúk valahol Dél-Amerikában mostanában? Esetleg Ázsiában?
-Nem volt sehol. – jelenti ki az apám
-Rendben, akkor esetleg kapott valami egzotikus kis kedvencet? – próbálkozik tovább az orvos.
-Nem, nem kapott. És nem is evett semmi szokatlant. – zárja rövidre a kérdezősködést apám – Maga csinálja, amit kell, megbízok a szaktudásában. – hazudja apám szemtelenül, hiszen tudja, hogy az orvos nem fog tudni semmit tenni, hiszen már három napja lázálomban élek, csak azért hoztak be a korházba, hogy biztosra menjen.

-ENGEDJ KI! – üvölti egy eltorzult hang a szekrény mélyéről.
-Nem engedhetlek ki! – jelentem ki határozottan, bár én sem tudom, hogy miért. Kit zártam be oda? De a jobb kérdés, hogy miért? Nem emlékszem.
-HA KIJUTOK, MEGÖLLEK! – üvölti a hang. – NEM ÖLLEK MEG! ELŐBB VÉGIGNÉZETEM VELED, AHOGY VÉGZEK MINDENKIVEL, AKIT SZERETSZ!
-Sammael – suttogom a nevet, ami eszembe jut – Te vagy, aki már egy tucat gyerekkel végeztél – hangom erőtlen, ahogy emlékezni kezdek.
-KIBELEZLEK! – Üvölti
-Már emlékszem. – jelentem ki határozottan – Addig itt maradsz, amíg megtalálom, hogyan pusztítsalak el.