- Én ezt nem hiszem el! Hogy nektek állandóan belém kell kötni valami miatt? Komolyan mondom, nem unjátok még? – üvöltöm anyám és apám arcába. Biztosra veszem, hogy a hangomtól zeng az egész ház és nem elég, hogy az én drága öcsikém hallja, de még a szomszédok is. Habár ha jobban belegondolok nem hiszem, hogy bárki is meglepődne ezen, hiszen ez már a mindennapjaink részévé vált. – Lieke, te nem vagy elég jó ehhez. Lieke így, Lieke úgy... Mást sem hallok csak az ócsárlást a részetekről! – utánozom anyám hangját, majd folytatom is a kiabálást, amit korábban elkezdtem. Ahelyett, hogy megpróbálnánk kompromisszumra vergődni mindig ezt csináljuk. Én már átkozottul unom és nem értem, hogy ők hogyan élvezik ezt. Most is csak egy alattomos mosoly ül mind a két szülőm arcán, ami arra ad következtetést a számomra, hogy élvezik ezt, hogy felhúzom magam és kiabálok, hogy szenvedek, mert nem kapok szülői szeretetet. Még egy utolsót toporzékolok és egy hatalmas üvöltés keretein belül berohanok a szobámba és könnyes szemmel dobom le magam az ágyamon. Teljes erőmmel a levegőbe ütök és a lábammal is rugdalózni kezdek, amivel csak annyit érek el, hogy az ágyamat összedancolom és majd később igazíthatom meg. Mikor ez tudatosul bennem hirtelen felugrok és megtörlöm a szemem. Mindössze egy ember van a világon, akinek a jelenlététől most megnyugodnék és reményt adna, hogy minden rendben van, ám mégis vacilálok, hogy egy ilyen veszekedés után átmenjek-e e a szobájába vagy sem. Noah szerintem sosem ordibálna így a szüleinkkel, ha a helyemben lenne. Okosabb nálam, biztosan lenne valami jó ötlete és azt sem kérdőjelezem meg, hogy jelenleg is motoszkál valami a fejében, amivel jobbá tehetné a dolgokat, de nem akarom ezzel zargatni. Mostanában amúgy is úgy érzem, hogy valami nincs rendben vele, nem akarom még a saját problémáimat is rázúdítani. Eltelik tíz perc, húsz, harminc és így tovább és csak bámulom az ágyam, mire erőt veszek magamon. Úgy gondolom már csillapodtak eleget a kedélyek ahhoz, hogy meglátogassam Noah-t. Még így is nehezemre esik elindulni és egy percig gondolkozom mielőtt kopogok egyet az ajtaján és benyitok. - Bejöhetek? – kérdezem félénken és kissé rettegve, mint aki a kivégzésére készül, holott most a felüdülés következik.
Kezdőlap 
