Lucifer

Ahogy a szemeimet lehunyom, úgy jelenik meg előttem a kép... ugyanaz, mint minden alkalommal. Egy pillanatra újra Odafent vagyok. Látom testvéreim mosolyát, az arcukat, ahogy rám néznek. De továbbra is szánalmasnak tartom azt a hűséget, a vak engedelmességet, mely őket a nagy Úrhoz köti. Egyikük sem látja azt, amit én. Azt, hogy az ember esendő, tökéletlen, és gyenge. Az Úr, ki megteremtette a világot, elvárta tőlünk, angyalaitól, a világ őreitől, hogy csodáljuk munkáját. A munkája pedig... nos, majdnem tökéletes volt. De aztán megalkotta az embert. A lényt, amivel a mai napig nem tudok egyetérteni.
Ahogy pedig ez a gondolat átsuhan az agyamon, már nem látom többé testvéreim arcán a mosolyt. Leszegik fejüket és elfordulnak tőlem. Saját fivérem, Michael megtagad engem, mint családját. Az Úr pedig szomorú. Nem, nem szomorú, hiszen Ő nem szeret senkit sem. Ő csak csalódott. Csalódott bennem. Mert én nem vagyok olyan, mint a többiek. Csalódott, mert én nem imádom a munkáját, nem szeretem az embert, ahogyan azt elvárta. Az ember sosem lesz egy tökéletes alkotás, csakis arra méltók, hogy alattvalók legyenek, s hogy irányítsák őket. Testvéreim emiatt azonban egyre csak távolodnak tőlem.Kinyújtom a kezemet, azt remélve, egyikük érte nyúl majd, de nem így történik. Az Úr pedig maga is elfordul tőlem. Tőlem, kit fiának nevezett. Tőlem, kire a Fény őrzését bízta. Azért, mert én őt szerettem. Az Urat és testvéreimet, őket szolgáltam, s erre kész voltam... de hogy az embert szolgáljam? Nem leszek alattvalók szolgálója. Testvéreim pedig elhagynak. Michael arca dühtől torzul, tekintete megvetően mered rám. Az egyetlen bűnöm, hogy nem a halandókat választottam. De onnan már nem volt visszaút, s ezt tudtam én is. Tekintetemet fivéremre fordítottam, már én sem mosolyogtam. A fény, mely bennem tündökölt, lassan kihunyt belőlem, éreztem, de már nem is volt rá szükség. Harag fortyogott bennem. Mélységes düh, és gyűlölet. Az Úr, kiért életemet lettem volna kész áldozni, maga adta ki az ukázt Michaelnek. Ő pedig szemrebbenés nélkül vette kezébe kardját.
- Nem kell ezt tennünk, testvér... - halkan, elkeseredetten, mégis haragomtól rekedtes hangon szólalok meg. A tűz fivérem szeméből azonban nem alszik ki, sőt, ha ez lehetséges, csak még vadabbul lobban fel ezután.
- Nekem te nem vagy a testvérem. - szavai a szívemig hatolnak, s érzem, hogy a fény végleg elhagy engem. De már tényleg nem is számított. Kezeim ökölbe szorultak. Éreztem magamon testvéreim tekinteteit, ahogy körbevettek minket. Éreztem a félelmüket, a bánatukat. Éreztem mindent.
Michael felém lendült és én is mozdultam. Első suhintása az arcom előtt haladt el, alig milliméterekkel. De nem tétovázott sokat, újra emelte pengéjét. Csatánk megrengette a Mennyek országát. "Látod ezt, atyám? Látod, mit tettél? Hogy mit teremtettél?" Végig ezen kérdések kavarogtak a fejemben, míg fivéremmel hadakoztam. Végül, ki tudja, mennyi idő után, a csata véget ért. Ott térdepeltem, legyőzötten, megvető, lesújtó pillantások kereszttüzében.
- Nincs itt helyed... - a szavak Michael szájából... szavak, melyek még hosszú esztendőkig visszhangoztak fejemben. Valóban. Nincs ott helyem.
Éles fájdalmat éreztem szárnyaim elvesztésekor. Hosszan üvöltöttem, aztán már csak a zuhanás maradt. Sokáig mintha csak a levegőt szántottam volna. Le a Mennyből, le, egészen az alvilágba. A későbbi otthonomba. A Pokolba, mely a világom lett. S egyben gyermekeim, utódaim, a démonok otthona. Megvetettek, és kitaszítottak, de szabad lettem. Szabad és elszántabb, mint valaha. Elszánt, hogy bebizonyítsam, az ember nem érdemes sem szeretetre, sem angyali védelemre és ezzel bebizonyítsam, hogy az angyalok sem mások, mint vak, szánalmas bolondok.


- Miért hallgatnál egy olyan erőre, mit nem látsz? Parancsokat ad, de miért? Vissza kéne fognod kíváncsiságod? Ezért teremtett hát a te Urad? - kérdezem az emberlénytől. Éva szemében vágy csillan, ott látom benne a hajlamot a bűnre, akkor pedig már érzem. Már az enyém. S valóban, játékos mosoly jelenik meg arcán, biccent felém egyet, majd kissé bizonytalan léptekkel, de elindul a fa felé.
Lassan felnyúl az almáért, és letépi azt. Elcsábítottam a bűn útjára. Élvezettel, mosolyogva nézem végig, ahogy beleharap a tiltott gyümölcsbe.
- Undorító. Egy kígyó vagy, Lucifer! Megmérgezed atyánk munkáját. - Gabriel dühödten sziszegve, fogai közül préseli ki a szavakat. Én csak nevetek.
- Nézd csak, Gabriel és lásd az ember valódi arcát! A halandóét, mit úgy szerettek. - mutattam Éva felé megvetően, aztán rámosolyogtam az angyalra és mielőtt még egy szót szólhatott volna, eltűntem. Ostoba tollas csupán, minek rá több időt vesztegetni?


Figyelem a két fiatal emberfiút. Játszanak, egymással harcolnak. Az egyik fürge, mozgékony, a másik kötöttebben mozog, de viszont kis ütései mind betalálnak. Eljátszadozok a gondolattal, hogy az egyiküket megkörnyékezem. Végtére is... egy jó és hű démont mindig szívesen látok a Pokolban. Meg hát, nem is akármilyen gyerekekről van szó. Az angyalok azóta is átkoznak Ádám és Éva esete miatt. A kiűzetésüket az én kontómra írják, és mit mondhatnék? Büszke is vagyok rá! Miért ne környékezném hát meg első gyermekeiket?
Később beszélek is a fiatalabbal. Elmondom neki, hogy lehet igazi, nagy és erős harcos, ha szeretne, amennyiben velem tart. Ott van arcán a tettvágy, szemeiben csillog a kíváncsiság, ahogy egykor anyjáéban az Édenkertben.
- Mi a neved, ifjú harcos? - kérdezem egy megjátszott, kíváncsi mosollyal az arcomon.
- Ábel. - újságolja büszkén.
Ő is az enyém. Legalábbis ezzel a tudattal indulok el, de hamarosan utánam jön a fivér, az idősebbik gyermek. Arra kér, ne vigyem el az öccsét. Tudja, hogy ott nem lenne jó neki. Eljön ő velem helyette, ha ő egy jó helyre kerül cserébe. Mondanom sem kell, ennél érdekesebb alkut még nem ajánlottak nekem, hát kaptam az alkalmon. Megbélyegeztem az elsőszülött gyermeket egy pecséttel, majd azt a feltételt szabtam neki, hogy ha ő végez testvérével, saját kezűleg, öccse lelke megmenekülhet a kárhozattól. Nem hazudtam. Hiszen, csekély ár volt ez azért, amit kaptam. Hiszen így kaparintottam meg Káint. Mai napig hű démonom, erős harcos lett. Amennyire pedig tudom, Ábel lelke a tollasokhoz került, miután Káin megölte. De megérte. Az angyalok sokkal többet vesztettek, mint én. Elvesztették Éva első fiát., s idő előtt hozzájuk került a második. Ők is tudták, amit én... én győztem.


Szemeim kipattannak. Nem tudom, meddig tartottam csukva őket. Átgondoltam a lepergett képeket: A Menny, a zuhanás, az emberek bűnei...
Halk léptek mögöttem.
[i]- Nagyuram, én... öhm, elnézést, nem akarom zavarni... de az angyalok... - fog bele az egyik démoni szolgálóm
- Mi van velük? - kérdezem hűvösen.
- A Földre kerültek. Néhányuk pedig gyengébb, mint volt.
- Tudom, Fergus. - szakítom félbe, majd lassan, ördögi mosolyra húzódnak ajkaim. Az angyalok el fognak bukni. - Engedd fel Káint!
- De, uram... biztos ebben? - kérdezi félénken. - Tudja, milyen mészárlás volt legutóbb is, mikor az a démon a Földre jutott, Németországban nagyon rosszra fordultak a dolgok és...
Még szélesebben elmosolyodom, amitől Fergus láthatóan jobban megijed.
- Ez a lényeg. Hadd nyújtóztassa ki a tagjait és szórakozzon egy kicsit!
Azzal elfordulok tőle, de újra megszólal.
- Rátaláltunk a helyre, ahol az az angyal... Uriel gyakran megfordul. Kívánja, hogy intézkedjenek a mészárlóink?
Mélyet sóhajtok.
- Nem. Ő az enyém. Menj, oldozd el Káint!
- Ahogy parancsolod! - fejet hajt, azzal eltávozik.
Ahogy pedig egyedül maradok, újra elmosolyodok és ajkaimat egy hűvös nevetés hagyja el...