Lieke van der Linden

Ma is veszekedtek és megint miattam. Hatalmas törés vagyok az életükben, csalódtak bennem. Látom a szemükben, hogy mennyire összetörtek már annyitől is, hogy csak rám néznek. Bár tudnék ezen változtatni, de nem lehet! Elhihetik, hogy nekem is elég nehéz kilógni a sorból, az úgymond fekete báránynak lenni a családban. Az őseim között rengeteg hatalmas mágus van, akiket csak a legendákból ismernek az emberek, s itt vagyok én. Én, aki varázserő nélkül jött a világra és az emberek életét éli egy nem mindennapi családban. Egyetemre járok, tanulok és bulizok. Próbálom elfeledni, hogy honnan jöttem és minek kellene lennem, miként kellene élnem. Próbálom elkerülni a szüleim által kiszabott normát és normális emberként élni, de ez nem megy egy olyan helyen, ami hezseg a természetfeletti lényektől. Plusz az állandó veszekedésükkel sem könnyítik meg a dolgom. Nem érzem itt jól magam, el akarok menni, új életet kezdeni valahol máshol. Kezdetnek egy apró lakás is megtenné valahol Amszterdamban, de nem célom az országban maradni. Mindent el akarok feledni, ami Hollandiával és az ittélőkkel kapcsolatos. Nem tetszik, ha kilépek a lakásból gúnyos, megvető pillantásokkal illetnek. Anya mindig azt mondja, hogy értékeljem, amit ők adnak nekem, hiszen mások nem lennének ilyen kezesek velem.
„Lieke, ez a 13. szint, te is tudod mit jelent ez, hát viselkedj is úgy!”
Mindig a fülemben cseng ez az egyszerű mondat és próbálom azt hinni, hogy egy apró szeretet is van anyám hanglejtésében, amikor eme szavakat ejti ki. Úgy érzem jelenleg egyetlen ember van, akire támaszkodhatok, aki nem más, mint az én egyetlen öcsikém. A szüleink sokáig nem tudták, hogy bevállaljanak-e még egy gyereket, hiszen féltek, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint én, de ez nem így lett. Az öcsém mágus lett, apám szeme fénye, mindent megkap, amit szeretne és már most látszik, hogy mennyire tehetséges. Picike korától fogva el van kényeztetve és mindenki csak dícséri, de nem veszíti el a józan eszét és ami a legfurcsább, hogy ebben a fejetetejére állított világban is úgy kezel engem, mintha közéjük való lennék. Fájna magam mögött hagyni őt, de egy napon meg fogom tenni és tudom, hogy megérti majd.
Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy miért verik nagy dobra ezt az egészet, amikor viszont a szállóból kilépve mindenki úgy tesz, mintha normális ember lenne és élné a mindennapiak életét. Ennek mi értelme? Egyáltalán az életüknek mi a célja? Képmutatás lenne, hogy könnyebben beilleszkedjenek a közösségbe? Megéri-e ez azt, hogy egy család szétszakadjon? Mindig ezeken kattog az agyam, s már teljesen tanácstalanul bolyongok a világban. Kutatom a válaszokat, de nem lelem.