♌ Posts : 8 ♌ Join date : 2018. Jan. 20. ♌ Age : 23 ♌ Tartózkodási hely : Amszterdam ♌ Foglalkozás : tanuló ♌ Humor : szerény
Tárgy: Rudolf & Anita Vas. Jan. 21, 2018 2:54 pm
apa és lánya
❝ Megvannak a válaszok, de ezeket meg kell találni, nem jönnek el attól, hogy bámuljuk az eget.
Megbeszéltük apával, hogy ma egy kicsit korábban haza jön és segít nekem megkeresni anya mesterét. Már a könyvet is előkészítettem az asztalra, hogy ha végre befut, akkor már ne kelljen azt keresgélni. Amíg vártam, Hilda egyszer befutott, hogy itt felejtette a sminktáskáját és, hogy apa üzeni, késni fog, mert az egyik betegével történt valami. Megesik az ilyen, az ikernővéremnek jó szórakozást kívántam, biztos az osztálytársaival mennek valahová, mesélte, hogy a hétvégére programuk van az osztályból pár lánnyal. Kicsit irigy vagyok rá, én is szeretnék velük menni, de ez most elsőbbséget élvez. Így is érzem, ahogy körülöttem szinte remeg a levegő és mindez azért, mert képtelen vagyok egyedül uralni az erőmet. Így nem merek emberek közé menni, még a végén valami katasztrófát okoznék...
Akármennyire is túlzónak tűnik, hallottam már apától pár történetet az intézet lakóiról, nem egyszer mágusokról, akik ha tombolnak, az erejükkel nem kis pusztítást képesek végezni. Én pedig nem akarok egy lenni közülük, nem akarok az intézetbe kerülni, holott semmi bajom sincs, csak az erőm korlátozása nem megy. Még elmondani sem merem senkinek, és tényleg senkinek, még Hildának sem meséltem róla, hogy néha érzem a körülöttem lévő levegőt, látom a légmozgások vonalát és érzem, ahogy erősödne a szél. És mégis fogalmam sincs róla, hogy ezt én teszem-e. Csak érzem, de teljesen tehetetlen vagyok... Talán ilyen érzés bénának lenni, tudod, hogy van egy részed, látod, de képtelen vagy bármit is kezdeni vele, csak létezik melletted. Ez az érzés pedig szörnyű, szeretnék vele kezdeni valamit. Remélem apának van rá ötlete, hogy hogyan kezdjünk neki a keresésnek, talán említhette neki anya, hogy ki volt a mestere, vagy hogy merre tanult, hol élt még Amszterdam előtt...
Ha ismerne valakit, aki mágus és ismerte anyát, ha találkozott valaha is anya szüleivel, ők talán szintén tudhatnának valamit, igazából bármilyen támpont nagy segítség lenne. Felsóhajtok. Képtelen vagyok nem túlgondolni az egészet, a mutató ujjammal az asztalon dobolok, kétszer olyan gyorsan, mint az óra kattanása. Amíg várok, hátradőlök és unalmamban már az utcát nézem. Hétvégéhez mérten egész kevesen vannak kint, pedig télhez képest még az időjárás is egész kellemes. Ha tehetném, szívesen kimennék, de várnom kell. Szerencsére pont jól rálátni a kapura, így ha apa jön, talán kimegyek elé. Legalább szívhatnék egy kis friss levegőt is, biztosan nyugtató hatással lenne rám. Valószínű, hogy a folyamatos bezártság nyomasztó hatással van rám, így már csak ezért is kezelhetem egyre nehezebben ezt az egész helyzetet.
Néha csak egy rossz álomnak tűnik, mintha csak tegnap lett volna. Holott nagyon jól tudjuk, tudom, hogy nem. Eltelt jó pár év, a lányaim felnőttek és én mintha cseppet sem változtam volna, az utóbbi időben az is megfordult a fejemben, hogy a legfiatalabb nagybátyjukként titulálom magam. Az mindenkinek megmagyarázná a fiatalos külsőmet és nem fenyegetőznének azzal, hogy akár már tizennégy évesen lehettem szerető családapa, ha ilyen jól tartom magam. Sárkány vagyok, a vele járó káros problémákkal együtt, ami az irtózatosan lassú öregedést is jelenti éppenséggel. De valljuk be a családom nem éppen a nyugodt és velejéig jó halandók sorát erősítik. Hanem a mások számára megmagyarázhatatlant. A munkám, őszintén szólva már a részemmé vált. Ám műszak végén, már kevésbé vagyok olyan nyugodt, hogy csak átsiklok egyik épületből a másikba és máris ott vagyok a lányaim mellett. Mert nem. A lányok kiharcolták maguknak azt, hogy lakjunk a régi házunkban is. Nekik közelebb van az iskola, talán egy kicsit így felszabadultabbak, nem kísértem a lépteiket, nem tudom teljes mértékben megóvni őket. Próbálgatják a szárnyaikat, de szerintem még ők is érzik, hogy nem az igazi. Még nem jött el az az idő, hogy ők teljesen felnőjenek. Ilyenkor tartom határozottan jónak ha az egyikük nagyon közlékeny és még tudat arról, hogy hová megy s, kivel. Ám a másikat is éppen úgy szeretem, mert ő esetleg visszafoghatja a testvérét és talán ráébresztheti mindarra, hogy mindennek van egy bizonyos határa. Szóltam Hilda-nak, hogy később megyek haza, ő meg gondolom a testvérének, mert nem kaptam kétségbeesett sms-t, a hollétemről érdeklődve. Egy kicsivel én is nyugodtabb voltam. Vagyis dehogy. Ott akartam lenni mellettük. Tudni, hogy mi történt velük ma. Enni valamit, aztán meg lepihenni. De az utóbbiakból persze semmi sem valósul meg, rendszerint nem vagyok éhes, vagy elég álmos ahhoz, hogy pihenjek. Minden bizonnyal a túl sok kávé miatt. Nem jövök haza sose üres kézzel, megtanultam már, hogy a lányok elé nem állhat az „ember” üres kézzel. Egyrészt nem illik. Másrészt hozzászoktattam őket, hogy általában így kérek bocsánatot amiért nem voltam mellettük. A baj az, hogy ilyenkor nem az ők kedvencüket hozom, hanem oreos csokit vagy oreos kekszet, az oreo fanatizmusom miatt. Nem mintha nem tudnám, hogy esetleg a világ kedvence vagy a narancslé nem lenne jó nekik. De ugyan, kit akarok áltatni? Mellettük egyszerre vagyok felnőtt és gyerek is. Nem kell megjátszanom magam. Nem kell azt hazudnom, hogy jó felnőtt módjára kiszoktam az édességből. Az édességből sosem lehet kiszokni, vagy kinőni. Nyugodtan szálltam ki az autóból, az anyósülésről elemeltem a csomagom és a hátam mögé rejtettem amikor kiszálltam. Nem volt felőle kétségem, hogy esetleg várhatnak. – Megjöttem! – szólalok meg, miután sikeresen beléptem az ajtón. A bal kezem a csomaggal együtt a hátam mögött tartom. Még véletlenül se szeretném elrontani a szerintem már szokássá vált meglepetést.
◤ szószám: - ◤ notesz: a team anitolf-al nem mertem próbálkozni ◤credit
dear cupcake, call me by my name
Anita Sandvoort
† Mágus
♌ Posts : 8 ♌ Join date : 2018. Jan. 20. ♌ Age : 23 ♌ Tartózkodási hely : Amszterdam ♌ Foglalkozás : tanuló ♌ Humor : szerény
Tárgy: Re: Rudolf & Anita Szomb. Jan. 27, 2018 11:32 am
team rudita
❝ Megvannak a válaszok, de ezeket meg kell találni, nem jönnek el attól, hogy bámuljuk az eget.
Tikk-takk, tikk-takk... Minden kattanásra kettőt dobbantok a konyha asztal lapján, szinte már ritmusszerűen. Hiányzik a zene szakkör, a zongora órák. Vele. Szívesebben ülnék most mellette a zongoránál és gyakorolnám a Boci, boci tarkát, vagy a Kis kece lányom darabot. Nevetségesen egyszerűek, de egyértelműen kezdő vagyok még. És hát, amikor a kezével vezeti az én kezemet... Remélem azt a légszomjat senki más nem érzi akkor teremben, csakis én. Nem lenne kellemes, ha miattam kivizsgáltatnák az egész iskola szellőző rendszerét, mivel hirtelen levegő hiány lett a teremben és egyszerűen nem lehetett csökkenteni... Nem tudnék együtt élni a tudattal, inkább elásnám magamat valahol. Apa is biztosan lecseszne és Hilda is aggodalmaskodni kezdene. Nevezzük megelőző csapásnak ezt az egészet.
De az egyenletből már pedig csak apa hiányzik. Talán türelmetlen vagyok, hogy az óra minden harmadik kattanása után már az ablakon leskelődök ki, de nem tehetek róla. Már nagyon várom, hogy végre belekezdjünk a nyomozásba. Valamint, a szakkörnek is vége lassan, nem sokára a szomszéd srácnak is haza kell érnie... De apa sokkal fontosabb, a mai nap a mi közös munkánknak van szentelve. Ezért is örülök, hogy előbb látom apa kocsiját leparkolni, mint a szomszéd srácot, így legalább nem zökkenek ki a koncentrációmból. Sőt, amíg ő a kaput nyitja, én már az ajtóban állok és egy hatalmas öleléssel fogadom. Nem sikerül rátapintanom a csomagra a háta mögött, de sejtem, hogy pontosan mi is lehet ott, de semmiért és senkiért nem rontanám el a "meglepetést", tudom, hogy mennyire szereti ezt a részét az egésznek. - Szia apa! Minden rendben ment a munkával?
Kíváncsi vagyok, hogy mi történt, hogy ennyit késett. Reménykedem benne, hogy semmi nagyon komoly dolog nem történt, de az intézetben sohasem lehet tudni. Mesélte már, hogy mennyire vadak, kiszámíthatatlanok az ottaniak, hogy néha mennyire meg tudják nehezíteni a munkájukat. Néha féltem is, pedig tudom, hogy semmi szükség rá, hiszen ő egy sárkány. Amellett meg egyedül nevelt fel minket Hildával, miután édesanyánk meghalt, nála erősebb embert el sem tudnék képzelni. Hálás is vagyok neki mindenért, amit értünk tett és, hogy hajlandó segíteni nekem annak ellenére is, hogy mennyire nem ért a mágusokhoz. Szóval, ha letudtuk az ajándékozást, biztos, hogy kap majd az oreo mellé egy hatalmas nagy pohár tejet is. Szerintem azzal a legjobb!
Szeretek itt élni, nem azt mondom, hogy nem. Rengeteg emlékem köt ide, olyan is amire nem szívesen emlékszem vissza, mégis valahányszor visszatérek ide mindig úgy érzem, mintha újra élném az egészet. Mintha Cordelia még mindig élne, mosolyogna, mesélne és tartani próbálná bennem a lelket. Hogy ne legyek igazi házi sárkány. Hiányzik. Ha ismerte volna a lányait talán büszke lenne rájuk, csak úgy, mint én. Egyenesen imádná őket, mert annyira szerethetőek, hogy az ember nem tud haragudni rájuk, még ha valami ostobaságot műveljenek, akkor is. Mert ilyenek a szülők. Bármit tegyenek a gyerekeik vagy mondjanak, kitartóan fognak várni és szeretni. A feltétlen és örökké tartó szeretet az ami egy szülőben soha sem szűnhet meg. Csak ugye ez a távolság. Zavar. Inkább engem, mintsem a lányokat. Ha nélkülem vannak akkor először valami rosszra gondolok, aztán meg arra, hogy már nagyok és semmi nem történhet velük. Nem kezelhetem őket úgy, mintha még mindig pelenkás csöppségek lennének, mert nem azok. Ám a rossz szokásaim még mindig megvannak, soha nem szűnnek, hiszen képes voltam „bevásárolni” és úgy állítani haza. Ez mondjuk csak az elmúlt időszakban kezdett a szokásommá válni. Talán amióta megjött az eszük és észre veszik a hiányomat. Így érthető. Máskülönben sosem tudhatom, hogy mikor hívják át a barátaikat, üres kézzel meg nem állhatnak eléjük, ugyebár. Rámosolyodok Anita-ra, amint megpillantom és a szabad kezemmel visszaölelhetem őt. Nyilvánvaló, hogy rejtegetek valamit. Valamit amiről szerintem már beszélnem sem kell, mert már érkezéseim rítusává vált. Mintha könnyebb lenne üres kézzel haza jönni és csak elmondani nekik, hogy sajnálom, ez történik akkor ha a betegek elsőbbséget élveznek a család helyett. Igaz, van akire tényleg oda kell figyelnünk, szerintem minden doktor kap egy-egy ilyen szép példányt. De hát erre vállalkoztunk mind egytől egyig. A lányaim szerintem a kellő figyelmet és szeretetet megkapják tőlem, vagy legalábbis azon vagyok, hogy ez így legyen. Különben biztos most veszekedéssel fogadna Anita is, ha ez másképp lenne, nem pedig egy öleléssel. – Szia! Nézd mit hoztam! – téma elterelés ezerrel mód bekapcsolva, igen. Mintha nem lenne könnyebb válaszolni a kérdésére és utána előrukkolni ezzel az ajándékkal. De könnyebb, most viszont csak egy enyhe bólogatásra méltatom a válaszadást. Pedig simán mondhatnám, hogy lehetett volna jobb is. Ám az utolsó pillanatban mindig történik valami, amire az orvos nem számít és ez felülírja minden aznapi tervemet. – Ne beszéljünk most a munkáról, inkább menjünk beljebb és foglalkozzunk az itthoni dolgainkkal. – mindig igyekszem hátra hagyni a munkát és nem összekeverni a családi dolgainkkal, ám ezt sose tudom betartani. Rendszerint elrettentő példaként mesélek nekik egy-egy betegről. De ma nem akartam. Ma csak az számított, hogy… – Szeretnél enni velem valamit vagy már nem vagy éhes, esetleg ettél? – kíváncsiskodom. Nem mintha az árulkodna a külsejükről, hogy keveset ennének vagy ilyesmi, de megszoktam kérdezni. – Utána elkezdhetünk keresgélni ha szeretnéd. – mert valójában nagyobb részt ezért várt ma haza és én ezt tudom.
❝ Megvannak a válaszok, de ezeket meg kell találni, nem jönnek el attól, hogy bámuljuk az eget.
Az óra sokadik kattanása magával hozza papa érkezését is, én pedig mint egy öt éves gyerek, úgy rohanok az ajtóhoz, hogy végre láthassam. Sokat késett, de sohasem dorgálnám meg, hiszen mindezt értünk is teszi! Amellett pedig, fáradtságot nem ismerve foglalkozott velünk mindig is, itt az ideje, hogy valamennyit mi is visszafizessünk belőle. én legalább is folyamatosan szorgalmazom a közös tehervállalást, főzök, mosok, takarítok, és természetesen ebbe Hildát is belevonom, akármennyire nem tetszik neki. Igenis segíteni fog! Hiszen ezt mind apáért tesszük, hogy neki annyival könnyebb legyen. Ezzel pedig már ő is meggyőzhető, hála az égnek, hiába sokkalta inkább szabadlelkületű, mint én, a nővéremmel attól még ugyanolyan fontos marad számunkra apa is. - Csak nem oreo? Váó! Mit szólnál egy bögre tejhez mellé?
Költői kérdés, már bevett szokás, én is, és ebből adódóan papa is ezzel eszi. De hát na, kell egy közös hobbi, ha pedig ez az oreo evésse tejjel, hát istenem! Legalább van bennünk valami közös. Még, ha pont miatta szerettem is meg az oreot. az itthoni dolgokkal, mondta ő, de én ennél sokkal kíváncsibb vagyok. Nem mintha vonzanak az orvosi pálya, deeee. De még erősen keresem az utamat. Az már biztos, hogy a zenét szeretem, meg azenészeket, így egy elég egyértelmű út már felvillant, mint lehetőség, de annyira érdekel az intézet is! Mindig is szerettem másokkal foglalkozni, jó hallgatóság vagyok, de tudom, hogy ennyi nem elég. Talán majd egyszer megkérdezem a papát, hogy ő mit gondol erről, hogy bemutatná-e nekem az intézetet egy olyan szemszögből, amiből ő is nap, mint nap látja. Bár félek, erre erősen egy nemleges választ kapnék... - Ettem, még Hildával közösen megebédeltünk, mielőtt elment volna a többiekkel, de neked hagytunk. Megmelegítsem neked?
Le sem ülök, hiszen a tejet is ki kell öntenem még a "Legjobb apuka", valamint a "Legjobb húg" bögrébe. Igen, ma a Hildától kapott bögréből iszom, a múltkor apáéból ittam, most az övé jön. Apát sem lehet elkényeztetni! Viszont, ha kéri, akkor megmelegítem neki a maradék brassóit, miután leraktam a konyhaasztalra a bögre tejet. ha pedig még nem bontotta volna ki - ami elég ritka -, akkor én látok neki a csomagolás bontásának, természetesen katasztrofálisan. Amint a széthúzandó részt nagy nehezen sikerül széthúznom, rögtön mellé szalad a szakadás a nagy lendület miatt, de aggodalomra semmi ok, az oreo egyben van! Egy szem sem gurul le az asztalról, csak éppen fejre áll a kezemben a csomag és egy, ne adj isten két darab kiles a csomagolásból.
Óvatosan kihúzom a műanyag tálcát, amibe csomagolták az édességet és a két bögre mellé rakom, míg a külső csomagolás a szemetesben landol. - A könyvet már elővettem, az aláírás olvasható, talán hallottad már a nevét, ha mást nem anyától... Felsóhajtok, ledobom magam a sarokülő mellett lévő székre, hogy még viszonylag közel legyek hozzá, de ne zavarjam, ha esetleg enni próbálna. A könyvet először még csak magam elé húzom, hogy a leghátuljáról egyenesen az elejére pörgethessem a lapokat, majd megállapodjak a név felett.
⌘ szószám: 485 ⌘ notesz: itt már meg sem kérdezem... ⌘ credit
Kezdőlap 
Néha csak egy rossz álomnak tűnik, mintha csak tegnap lett volna. Holott nagyon jól tudjuk, tudom, hogy nem. Eltelt jó pár év, a lányaim felnőttek és én mintha cseppet sem változtam volna, az utóbbi időben az is megfordult a fejemben, hogy a legfiatalabb nagybátyjukként titulálom magam. Az mindenkinek megmagyarázná a fiatalos külsőmet és nem fenyegetőznének azzal, hogy akár már tizennégy évesen lehettem szerető családapa, ha ilyen jól tartom magam. Sárkány vagyok, a vele járó káros problémákkal együtt, ami az irtózatosan lassú öregedést is jelenti éppenséggel. De valljuk be a családom nem éppen a nyugodt és velejéig jó halandók sorát erősítik. Hanem a mások számára megmagyarázhatatlant. 
◤
nekem is ◤